Laura Madeleine: Egy ​cukrászmester meséje (részlet)

Posted on 2020. szeptember 13. vasárnap Szerző:

0


Prológus | Párizs, 1910

A fiú felrohant a földalatti lépcsőjén, ki a csendes éjszakába. Április elején jártak, hideg volt még, a lehelete ködként derengett a levegőben. Egy pillanatig hallgatta valamelyik távoli templom harangjait, ahogy elütötték a tíz órát. Lopva nézett körül. Mozgást látott a szeme sarkából. Mosolyogva lehajolt a lépcső fölött, és kinyújtotta a kezét.

Finom bőrkesztyűbe bújtatott ujjak kapaszkodtak belé, és egy fiatal nő sietett fel az utolsó fokokon, aztán megállt mellette.
– Les Halles? – kérdezte elfúló hangon, és megigazította elegáns kalapját. – Mit keresünk mi itt? Minden zárva lesz.
– Abban csak ne legyen olyan biztos! – dörgölte össze csupasz kezeit a fiú, és a könyökét nyújtotta. Vékony kabátja nem nagyon tartotta melegen, ám ezúttal nem bánta. – Mademoiselle! Szerintem tetszeni fog kegyednek ez az éjszakai séta.
A lány nevetve karolt bele.
Finom köd lebegett az utcák felett, lágyította a gázlámpák fényét, olyan volt, mintha puha vattarétegen világítottak volna át. A tél ujjai még belekapaszkodtak az éjszakába, de enyhülőben volt a hideg, kopogtatott a tavasz.

Úgy lépdeltek egymás mellett, mint bármelyik tisztes pár, csak éppen addig sandítgattak egymásra, amíg már egyikük sem tudta visszafojtani a mosolygását. A ködben valami zaj közeledett, és nem is egyféle zaj, hanem mintha százan zörögtek, dobogtak, zizegtek, doboltak volna. A lány szeme elkerekedett, amikor befordultak egy sarkon, és egy csupa üveg, csupa boltív épület előtt találták magukat, amely körülölelte a káoszt.
– Kegyed azt mondta, hogy az igazi Párizst akarja látni, mademoiselle – mormolta a lány fülébe a fiú. – Hát tessék!
A kései óra ellenére a piacon nyüzsgött az élet. Lovak és motorizált kocsik álltak egymás mellett, küldöncfiúk toporogtak nagy csizmájukban, hogy meg ne fagyjanak. Az utcai árusok serpenyői felől szénfüst és gesztenye illata áradt.
– Bemegyünk? – csillant fel a mademoiselle szeme.
A fiú széles mosollyal fogta kézen, és beléptek a sokadalomba.
Eleinte megbámulták őket – a lány finom ruhája kirítt a nyersvászon és viseltes gyapjúöltözékek közül –, ám ahogy beljebb nyomakodtak az egyre zsúfoltabb részekre, már nem látszott a ruhájuk, így nem is érdekeltek senkit. Itt csak a kereskedés nyelvét beszélték. Azt is üvöltve, a petákok és súlyok olyan piaci zsargonjában, amit a kívülálló nem érthetett.

A lány megrángatta a fiú karját, és egy zöldségesstand felé mutatott. Sápadt színű újkrumpli hevert ott a saját földjében, a ládák fölött régi, ráncos téli hagyma és fokhagyma lógott fonatokba kötve. Egy fagyásos ujjú férfi sóskaszárakat kötött csokrokba. A lány nevetett, amikor meglátott két kofát, akik tavaszi káposztát dobáltak egy kocsi hátuljából hatalmas vesszőkosárba. Játékot csináltak a munkából, próbáltak a lehető legfürgébben dobni. Feltűzött hajuk kibomlott, arcuk kipirult a mozgástól és a jókedvtől.

A következő bódé körül sokan verődtek össze. Itt különösen hangos volt a kiabálás. Egy férfi papírzacskókat töltött meg, próbálta olyan gyorsan kiosztani őket a vásárlóknak, amilyen gyorsan elvette a pénzüket. A lány rámosolygott a fiúra, elengedte a kezét, és előrébb tolakodott az izmos vállak között. A lökdösődő tömeg miatt a fiú igyekezett visszafogni, de a lány máris visszatért. Diadalmas mosollyal tett egy narancssárga golyót a fiú kezébe.
– Ez mi? – kérdezte a fiú, miközben a lány elkezdte lehúzogatni a kesztyűjét.
– Nocsak! Talán a túravezető uraság valamit nem tud? – piszkálódott a hölgy. – Vérnarancs. Egyenesen Itáliából.
Megmutatta, hogyan kell meghámozni. Megálltak egy gesztenyesütő parazsas serpenyője mellett a hatalmas tér szélén, beleharaptak a gyümölcs rubintos húsába, és nevettek kicsorduló levén. A lány tekintete ragyogott, és a fiút hirtelen bánat öntötte el. Reggelre társa ismét a saját elegáns és fényes világában lesz, talán ugyanilyen vérnarancsot eszik majd, de ezüstkéssel, vékony szeletekre vágva.
A lány megérezhette a változást a fiú hangulatában.
– Kérlek! – suttogta közelebb lépve, édes leheletébe citrusillat vegyült. – Ez az idő kizárólag a miénk, és senki sem veheti el tőlünk. Még nem jött el a holnap.
A tűz fénye megfestette sápadt bőrét, kék szeme olyan élénknek tűnt tőle, hogy a fiú úgy érezte, akár bele is fulladhatna.
Hirtelen felharsanó ordibálás riasztotta fel merengéséből. Mindketten a falhoz húzódtak, mert kotkodácsoló tyúkok törtek ki a kosarukból dühödten, szerteszálló tollakkal. Egy nő szitkozódva csapott az egyik szárnyas felé, ami belerohant a szoknyájába.

Bevették magukat a piac mélyére, lementek egy sötét lépcsőn az alagutakba és átjárókba, amit gázlámpások és sistergő elektromos izzók világítottak meg gyéren. Egy csempézett folyosón a lány megcsúszott. A fiú elkapta, hogy ne essen el, de ő is alig tudta megőrizni az egyensúlyát a nedves padlón. Futólag a karjában tarthatta a mademoiselle-t, aki félig nevetett, félig megijedt az esés lehetőségétől, kalapja a szemébe csúszott, és a fiúnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne húzza közelebb magához.

Megkerülték az alattomos tócsát. Egy halkereskedő taligájából csöpögött ki a víz, a nagy, ezüstös testű halak alól, mellettük a padlón a folyók és tengerek legrosszabbik szaga áradt egy halom belsőségből.
– Nem éhes? – kérdezte a fiú, egy vödörnyi kődarabnak tűnő tengeri lénnyel szemezve.
– Mint egy farkas – válaszolta a lány. – Eszünk osztrigát?
A fiú kikotort a zsebéből valami csekély aprót, amiért a halkereskedő hat kagylót választott ki nekik, és egy kis pengével felfeszítette a héjukat, mielőtt újságpapírba csomagolva átadta.

Ismét kilépve a tisztább levegőre megtalálták egy pék kocsiját, tele sötét színű cipókkal. Vettek egyet, és egy büfé felé kanyarodtak, ahol magas asztalok és székek zsúfolódtak össze a népes piac peremén.

Az egyik sarokba húzódva szinte összeért a könyökük, miközben olcsó borral leöblítve egyenesen a papírból ették az osztrigát és a kenyeret. Egy egész világ eszenciája csapódott le ebben az ételben, ebben az órában, Párizsnak ezen a terén. A fiú elcsodálkozott, hogy korábban miért nem érezte ugyanilyen ízletesnek ugyanezt. Miközben a borból kortyoló lányt nézte, rádöbbent, hogy már tudja a választ.

Még nem jött el a holnap, mondta a lány. Csakhogy a fiút ez nem vigasztalta. A holnap előbb-utóbb kérlelhetetlenül megérkezik majd, és magával hozza a tényt, amit egyikük sem akart elfogadni. A Saint-Eustache-templom mélabús harangja tizenegyet ütött.
A fenébe a holnappal!, gondolta a fiú, és a lány kezéért nyúlt.

Első fejezet | Cambridge, 1988. március

A kápolnában éppen akkor szólal meg a harang, amikor szinte berobbanok a King’s College kapuján. Késésben vagyok, és minden késésem közül a mostani a legrosszabb.

Esőkabátos turisták csoportja állja el az utat. Az órámra pillantva kikerülöm őket. Korábban még reménykedtem benne, hogy időben érkezem, kereshetek magamnak egy feltűnésmentes helyet a terem hátsó részében, és nem izzadtan, kócosan rontok be.

Átrohanok az udvaron, kettesével veszem a nyirkos lépcsőfokokat. Az egyik ablakon átvillan a tükörképem: egy ázott, vacak, szőke hajtincs a szemem elé lóg. Gyorsan hátrasimítom, és belépek a nagy tölgyfa ajtón.

Március 15., 11 óra, áll egy papírlapra nyomtatva a kinti faliújságon: A legenda leleplezése: Simon Hall előadása a néhai történész, író és kritikus J. G. Stevensonról

A bejáratnál álló nőhöz közeledve gyorsan átrendezem a homlokráncolásomat bocsánatkérő grimasszá. Ő helytelenítő arcot vág, de szó nélkül beenged. Erőt veszek magamon, és óvatosan kinyitom a nehéz ajtót. A helyiség zsúfolt, diákok és tudósok szoronganak a székeken. Minden erőfeszítésem ellenére az ajtó hangosan megnyikordul, a pódiumon álló férfi elhallgat, rám néz. Lehajtom a fejemet, és próbálok a lehető legjelentéktelenebbnek látszani, miközben egy üresen maradt szék felé oldalgok a leghátsó sor mögött.

– Ahogyan az imént mondtam – folytatja az előadó –, mind tudjuk, mi történik, amikor egy ismert személy meghal. Gyászjelentést írnak róla a The Timesban, emlékkötetek jelennek meg a műveiből, magazinok pillantanak vissza az életére és a munkásságára.

A hallgatóság néhány fiatalabb tagja röviden felkacag, buzgón próbálják megmutatni, milyen nagyra értékelik az előadó közvetlen stílusát.

Alaposan végigmérem őt. Simon Hall a történészszakma egyik legfőbb kegyeltje. Ha csak egy megjegyzésre, hozzászólásra van szükség, minden rádió és újság őt hívja. Szerintem nem olyan fiatal, mint amilyennek a képeken látszik. Igaz, göndörödő haja és nyílt tekintete fiatalosnak mutatja, de a szeme sarkában apró ráncok ülnek, és már enyhén pocakosodik is. Összehúzom magam a székemen, és megpróbálok a szavaira figyelni.

– Nincs abban semmi rossz, ha lerójuk tiszteletünket a nagyok előtt – mondja –, és azt senki sem vonja kétségbe, hogy J. G. Stevenson tehetséges történész volt. De mennyit tudunk róla valójában? Ki volt az ember a könyvek mögött?
Hatásszünetet tart, végignéz hallgatóságán.
– Mint életrajzírónak, az a dolgom, hogy föltegyem ezeket a kérdéseket, és a válaszok keresése azt jelenti, hogy elmerülök az illető múltjában, és olyan dolgokat is fölfedezek, amiket ő szívesen megtartott volna magának. Hölgyeim és uraim! Amire most bukkantam, annak alapján J. G. Stevenson korántsem volt szent.
Kissé előredől az emelvényen, feszült tartása arra indít mindenkit, hogy fogadja a bizalmába.
– Nemrégiben hozzáférést kaptam Stevenson magánlevelezéséhez, és találtam benne egy levelet. Neki írták, amikor Párizsban élt fiatalkorában, és egyértelműen egy olyan botrány főhősévé avatja, amit még a saját családja előtt is titokban tartott. Fel fogom tárni az igazságot, ami e mögött a rejtély mögött lappang, és megmutatom maguknak az igazi J. G. Stevensont!

Amikor eljön a kérdések ideje, babrálok az ujjaimmal, és megpróbálom nem felemelni a kezem, holott belül a dühtől fortyogok. Hallgatom az ostoba megjegyzéseket és a csípős hozzászólásokat, míg végül, a legeslegvégén már képtelen vagyok visszafogni magam, és jelentkezem.
– Attól tartok, hogy nem maradt több időnk – közli az eseményt vezető tudós. – Esetleg ha javasolhatom…
– Tényleg képes lenne megrágalmazni valakit csak azért, hogy közkedvelt és divatos legyen? – intézek kihívást Hallhoz. – Vagy úgy véli, hogy a holtakat szabadon zaklathatja, és a publicitás érdekében vájkálhat a magánéletükben?

Laura Madeleine

Száz műanyag szék reccsen meg szinte egyszerre, ahogy az emberek odafordulnak. Érzem, hogy elvörösödöm a fürkész tekintetek sokaságától, de nem veszem le a szemem Hallról. Kissé meglepetten mosolyogva viszonozza a pillantásomat a tömeg feje fölött.
– Bátor kérdés, kisasszony! Hogy szólíthatom?
– Stevensonnak.
Suttogás fut végig a tömegen. A tudós, aki Hall mellett áll, most odahajol, és súg valamit az előadó fülébe. Látom, hogy az ajka a nevemet formálja, és össze kell szednem az akaraterőmet, hogy semleges maradjon az arckifejezésem. Hall viszont új keletű érdeklődéssel néz rám.
– Stevenson kisasszony! Megértem a felháborodását, de azt ön sem tagadhatja, hogy a nagyapjának voltak titkai.

Fordította: Hoppán Eszter

Laura Madeleine: Egy cukrászmester meséje
Lettero Kiadó, Budapest, 2019