Az Isten villamosán | Székely Csaba: 10 / Radnóti Színház

Posted on 2019. május 13. hétfő Szerző:

0


Lovas Rozi, Schneider Zoltán

Tóth Zsuzsanna |

Székely Csabát a Bánya-trilógiával ismertem meg, s mondhatom, meg is kedveltem „poszt-csehovi” világát. Noha inkább szánandóak voltak hősei, mint szerethetők, mégis volt valami nagyon izgalmas abban, amit a sokszor idillinek láttatott, ám korántsem az, távoli-ismerős valóságról írt. Színházrajongó ismerőseim hasonlóképpen éltették a még mindig fiatal szerzőt, ráadásul a trilógiából több jól sikerült színpadra állítás is megörvendeztetett.

Legutóbb ismét nagy port kavart 10 című drámájával, amelyet a Radnóti színpadán láthattak a boldogok. (A jegyekért harc folyik.) A pályázatra készült mű Székely egyre kiforrottabb drámaírói tudását dicséri, a rendezés és a kitűnő színészi gárda pedig valóban nagyszerű színházi élményhez juttatja a nézőt. Magam sem tudom, mi okozza, hogy mégsem éreztem felhőtlen elragadtatást, afféle egy az egyben katarzist.

Pedig, ha darabokra szedem az előadást, minden a helyén van. Talán túlságosan is. Székely ezúttal – remek ötlet – magát a Tízparancsolatot veszi alapul, mint dramaturgiai szervező elvet. (Nem mellesleg azt a Tízparancsolatot, amelyet ugyan sokszor emleget mindenki, de mérget veszek rá, hogy kevesen tudnák álmukból felébresztve, sorrendben, hibátlanul elmondani! Magam sem. Ráadásul több „hivatalos” verzió van. Ha jól tudom, Székely a protestáns alapján dolgozott. Persze, a 10 csak kiindulópont, s úgy vélem, Székelynek is fontosabb volt, betartjuk-e úgy általában, be lehet-e tartani ezeket a parancsolatokat. Vagy még nagyobb léptékkel téve fel a kérdést: lehet-e egyáltalán etikusan élni?)

Martinovics Dorina, Tóth Ildikó

Erős és hatásos maga a kezdés. A nem túl tágas színpadon hátul plexi-fal, mintha egy villamos belsejét látnák az ablakon keresztül, kapaszkodókkal; előtte székek (10) – mindegyiken ül valaki. (Ez is rögtön bevillant egy asszociációt – Zsótér rendezéseiből.) Az ülő alakokon a kicsit később értelmezett jel, vagyis a sorszámuk. A számok többnyire a voltaképp semleges, színeiben tompa hatású jelmez tartozékai, olykor ékszerként, de akár tetoválásként is megjelennek. A nem túl variábilis díszlethez tartozik még az időről-időre megjelenő „füst”, ami a világítással együtt erősíti az adott jelenet atmoszféráját.

Ahogy már említettem erős zenei kezdést kapunk – első hallásra mintha már-már barbár, vagy nagyon ősi, ám mindenképp szent dallam lenne, noha tudom, hogy „szerzett” zene, Cári Tiboré. A színpadon mindvégig jelenlévő színészi kórus rendkívül szuggesztív hangzással szólal meg, latinul éneklik a parancsolatokat – mint később kiderül, a kórusbetétek dramaturgiai szerepe, hogy elválasszák az epizódokat egymástól.

Sodró Eliza, Lovas Rozi

A dráma szerkezete értelemszerűen tíz epizódra, kistörténetre tagolódik (akár szappanoperát is lehetne forgatni belőle). A magukon számokat viselő figurák először látszatra véletlenszerűen bele-belesegítenek az aktuális hős meséjébe, életre keltve az ahhoz szükséges figurákat. Az első két-három epizódot még nagy izgalommal szemlélem, s nem mintha a későbbiekben a feszültség csökkenne, ám viszonylag gyorsan kiderül, hogy az egyéni történetek majd összefonódnak egy nagy közösben. (Amúgy ez szimpatikus, hogy mint az „eredeti” isteni elképzelés szerint, mindannyian „testvérek” vagyunk, összetartozunk, történetdarabkáink is szükségesek az egészhez.) Valahogy mégis ez a kicsit átlátszó írói igyekezet, hogy az első blikkre jelentősen eltérő életutakat egybekalapálja, számomra mégis gyengíti a történet amúgy erős, emberi szövedékét. Főleg a vége felé, amikor el kell varrni a szálakat, mint egy krimiben. Ettől kicsit erőltetett, vagy épp kevésbé lesz domináns egy-egy parancsolat. (Pedig mégis ez lenne a fő cél – vagy nem?)

Az egyéni sorsok villámfényéből alakuló tabló közös gyökérként a (valamennyiük által elkövetett, valamelyik) bűnt, s a jelképes értelmű Remény lakótelepet mutatja fel. Ez igazán Székelyhez méltó gondolat, még ha kissé direkt is, a lepukkant, ócska, inkább sorstemető, mint röptetőpálya lakótelepnek ilyen nevet adni. Innen mindenki menekülni akar. És bárhová menekül, az útja csak a bűn lehet. Ez a hely mindenkinek ismerős – tanulságok, szembesítések, az életünk mozzanatai köszönnek vissza – akár a nézőtéren ülőknek is. S talán az is, hogy bár bűnöket követünk el, nem feltétlenül vagyunk bűnösök.

Pál András, László Zsolt

A Remény lakótelepről induló, vagy egymást itt keresztező sorsok, noha sokszor hétköznapinak látszó életek, mégis egyedi minitragédiák. Mert boldogság nem sok adatik itt sem, ebben a Székely-drámában is többnyire csupán vágyják a szereplők. Akik egyébként mind kitűnő színészek által kelnek életre – igazságtalanság volna bárkit kiemelni. Mind a tíz szerep olyan ízekkel, pillanatokkal telítődik, amiért érdemes színházba járni. A fiatalok tehetségesek és sokszínűek, az idősebbek meg mindent tudnak, amit csak lehet. Külön és újra meg kell említeni az egységes és erős zenei hatásokat – nagyszerűek a zenészek –, amiben szintén nagy része van a kiválóan szóló kórusnak.

A pici bulváríz mellett feltűnik egy mostanában sokszor látott, önreflektív motívum is – ez ma mintha a modern történetmesélés elengedhetetlen kelléke lenne –, a szereplők szelfiznek. Mozgó, majd hirtelen rögzített, nem épp előnyös képeik aztán három képernyőről, kimeredve néznek ránk, mint egy elfajult összejövetel fotóalbumának olykor kegyetlenül őszinte, rémálomszerű, belénk kasírozott pillanatai. (A képernyők egyébként más szerepet is kapnak, olvasható rajtuk az aktuális parancsolat szövege – ami nagyban segíti a nézők eligazodását.)

Martinovics Dorina, Kováts Adél

Az előadás lehetne akár tanító célzatú dráma is, hiszen szándékai szerint éppen a Tízparancsolat örökérvényű igazságaira épít. Leragadhatna annál a kérdésnél, tudunk-e ennek a nemes célkitűzésnek megfelelően élni. Ha nem, melyik bűn alól nincs felmentés? Ám szerencsére nem kapunk előrecsomagolt, hazavihető tanulságot, vagy ha mégis, az nem feltétlenül a Tízhez kötődik. Sokkal inkább az maradt meg bennem – ez lehet egyéni rezonancia is –, hogy „minden, amit szeretnek: él – a tárgyak is, és minden, ami él, tiszteletet érdemel”. (Lehet, hogy nem pontos az idézet, csak egyszer hallottam.)

És elhoztam magammal azokat a megrendítő emberi mozzanatokat, amikor Sodró Eliza egy „kiborulós jelenet” után mintegy magánemberként próbálja rendbe szedni magát, ugyanígy Márfi Márk, akinek orrot is kell fújnia, vagy éppen Schneider Zoltán felvállalt izzadságtörléseit. Ahogy ezek megtörténtek, a maguk természetes módján, de a koncentrált színpadi jelenlétet el nem veszítve, az igazán nagy volt.

Vilmányi Benett (b)

Hiányérzeteimet felemlítettem, mégis azt gondolom, hogy nagyszerű előadást kaptunk. A fiatal marosvásárhelyi alkotó, Sebestyén Aba intuitívan nyúl a 10-hez, nem mellesleg már nem először rendez Székely-darabot. Ötletei, a hely adottságaihoz igazított térhasználata, erős effektjei biztos kezű rendezőt mutatnak. A szereplők: Vilmányi Benett, Pál András, Martinovics Dorina, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Schneider Zoltán és Tóth Ildikó – erős összjátékot és kivétel nélkül kimagasló egyéni teljesítményt mutattak fel. A sikerhez jelentősen hozzájárulnak a további alkotótársak, a jelmeztervező Bianca Imelda Jeremias, a díszlettervező Bartha József meg a két zenész, Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter is. (S azt még nem is említettem, hogy időnként a zenekar a színészekkel kiegészülve, egy-egy újabb hangszerrel gazdagodva játszik!)

Szóval: megjegyzések ide vagy oda, meg kell nézni! (Mint ahogy tette az a nem kevés számú ismert színházi ember, szakmai érdeklődő, aki az adott estén a nézőtéren ült, s önfeledten tapsolt a közönséggel együtt.)

Fotók: Gergely Bea

Részletek és jegyárusítás (már csak a jövő évadra)
Ebben az évadban a Radnóti Színház 7 helyszínen játszik, a kedves nézők figyeljenek az előadás helyszínére!