»Forradalmár vagyok, bátorság nélkül« | Schnitzler: A Bernhardi-ügy / Örkény Színház

Posted on 2015. március 31. kedd Szerző:

0


Mácsai Pál (Dr. Bernhardi)

Mácsai Pál (Dr. Bernhardi)

Kolbe Gábor |

Ha egy drámát a megírása után azonnal betiltanak a szerző hazájában, de minden­hol máshol tomboló sikerrel állítják szín­padra, az valamit jelez. Pontosan így járt az osztrák Arthur Schnitzler, akinek az eredetileg Bern­hardi professzor címen, 1912-ben elké­szült drámáját a monarchia bécsi cenzorai kapásból passzolták in­dex­re, miközben a német szín­házak annál in­kább műsorukra tűzték.

Nyilvánvalóan nem csak azért, hogy a derék germán teátrumrajongók jól szórakozzanak, hanem azért, mert mondanivalója szinte idő- és térbeli korlátozás nélkül aktuális volt. Schnitzler koránt­sem a korszak legkedveltebb írója, egy korábbi alkotását például éppen abban a Berlinben tiltotta le a cenzúra túlzottan pornográfnak bélyegezve, ahol a Bernhardi professzort örömmel játszották…

Für Anikó, Mácsai Pál

Für Anikó, Mácsai Pál

Schnitzler történetének színhelye a császárváros egyik elegáns és jó hírű kórháza. A helyszín és témaválasztás semmiképp sem véletlen, hiszen fiatalabb éveiben a szerző maga is egy bécsi szakintézmény ideggyógyászaként praktizált. Bár arra vonatkozó hivatkozás nincs, hogy az Örkény Színházban Bernhardi-ügy címmel színpadra állított mű bármiféle valós eseményen alapulna, kétségtelen, hogy az orvosi hivatás során szerzett benyomások nagy hatással voltak a szerző írói munkásságára. Hogy a leírt eset mégsem teljesen a képzelet szüleménye, arra talán elegendő utalás a betiltás ténye…

A mű alapkonfliktusa egy orvosi etikai kérdés. A bécsi Erzsébet Klinika igazgatója, Bernhardi professzor (Mácsai Pál) nem engedi meg a Szent Flórián templom plébánosának, hogy feladja az utolsó kenetet egy haldokló lánynak, mert a beteg nincs tudatában annak, hogy percei meg vannak számlálva. Az orvostudomány és a hit csap össze, és a csörtét látszólag az orvos nyeri. Csakhogy a klérus nem hagyja annyiban a dolgot, a történtek nyilvánosságra kerülnek, a sajtó felkapja az ügyet és a – talán kissé naiv és az eseményekben sokáig tehetetlenül sodródó – professzor körül megkezdődik a körtánc, melyben minden szereplő próbálja a saját érdekeinek megfelelően felhasználni a kialakulóban lévő botrányt és a bíróság elé vitt ügyet.

Nagy Zsolt, Mácsai Pál,

Nagy Zsolt, Mácsai Pál,

A konfliktus önmagában vélhetően ismét a szerző sajátja, hiszen abban visszaköszön az egyik ránk maradt Schnitzler-aforizma: „Lehet, hogy Isten az emberiség álma? Csodálatos lenne. Vagy lehet, hogy az emberiség Isten álma? Ez undorító lenne.”

Bernhardi tehát – a tiszta orvostudomány erkölcsi pajzsával felvértezve – végig hisz abban, hogy az ellene kreált ügyben nem születhet elmarasztaló ítélet. Naivitása ködén keresztül nem veszi észre, hogy a körülötte lévők szinte kivétel nélkül, gátlástalanul használják ki a történteket saját karrierjük, illetve hitbéli ügyeik előmozdítására.

A miniszter (Gáffi László) is exponálja magát

A miniszter (Gáffi László) is exponálja magát

A klinika törtető igazgatóhelyettesétől (Für Anikó) az előléptetésre váró orvosokon át a vallás-, közoktatás- és egészségügyi miniszterig (Gálffi László) bezárólag valamennyi érdekelt a saját pecsenyéjét sütögeti a professzort lassan felemésztő pokoltűz lángjai fölött. A konfliktust tovább mélyíti, hogy Bernhardi professzor zsidó származású, így az orvostudomány kontra egyház vitában egy újabb szempont is árnyalja a bonyolult, ugyanakkor végtelenül világos képet. Az igazgató – akinek gondolkodásában a betegek professzionális és kifogástalan ellátása foglalja el a központi helyet – még az asszisztenseként mellette dolgozó fiával is sorozatos összeütközésbe kerül.

A professzor – hogy végét vegye a zűrzavarnak – a lázadás különös formáját választja: visszavonul, feladja. „Forradalmár vagyok bátorság nélkül, keresem a kalandot anélkül, hogy képes lennék elviselni a kellemetlenségeket, egoista vagyok de kíméletlenség nélkül és végül művész szorgalom nélkül, ismerem magam, de nem akarok megváltozni előnyömre…” Megint csak a „civil” Schnitzler szavai ezek, melyeket naplója őrzött meg az utókor számára, s e szavak szinte szóról szóra illenek Bernhardira professzorra is. Ám a derék orvos lázadása hasztalan, az események már rég kicsúsztak az irányítása alól…

Még egy filozofikus párbeszéd hangzik el a professzor és a plébános között, akik kölcsönösen tisztelik és tiszteletben tartanák egymás nézeteit, de az önzés és a csalás, a hamis tanúzás és manipulálás igen tisztelt polgárainak dölyfös szobrokba merevedett árnyékai meg se hallják ezeket a szavakat. Azt hinnénk, folytatása következik a második részben. De a korrupció, a politika, az oktatás és az egészségügy megy szépen tovább a maga megszokott útján és módján: nincs második rész. Vége van az előadásnak. A jelen korunkkal furcsán-szépen korreláló színdarab véget ért. Észre se vettük, milyen gyorsan szállt el az idő. Még száz év és ugye nem leszünk már ugyanitt?

Szakmai vagy etikai a vita? (Znamenák István, Mácsai Pál)

Szakmai vagy etikai a vita? (Znamenák István, Mácsai Pál)

Az előadás díszlete (Izsák Lili) és jelmezei (Izsák Lili és Glaser Mária) különös egységben teszik kortalanná Bernhardi professzor történetét. Száz évvel ezelőtt is hasonló környezet, mai tárgyakkal és bútorokkal, modern színházi elemekkel, dzsesszmuzsikával, kivetítővel kortalanná simítva. Egységes egész, amit látunk. A színészek közül a főszereplő, Mácsai Pál mellett Für Anikó, Gálffi László és a plébános drámai szerepében Nagy Zsolt kiemelkedőt alkot, de a legkisebb szerepig bezárólag mindenki pontosan fogalmaz, láthatóan érti és tudja a szerepét a karmester, Ascher Tamás pálcája irányításával.

bernhardi-kolbe06

A korrupció, a politika, az oktatás és az egészségügy megy szépen tovább a maga megszokott útján…

Kortalanul korszerű az előadás, mert a gyanútlan közönség többször is elbizonytalanodik: nem valamilyen aktuális, kortárs drámára ült-e be az Örkény Színházba? És ha valaki az előadásról hazafelé tartva esetleg egy tegnapi, tegnapelőtti, vagy múlt heti újsághírre asszociál, megnyugtatjuk: az egybeesés csupán a véletlen műve lehet.

Vagy nem?

Fotók: Kolbe Gábor

Részletek, szereposztás, jegyvásárlás