Charles Belfoure: A párizsi építész (részlet)

– Sol, azt hiszem, fényt láttam a kapunál.
Geiber tudta, hogy felesége nem hisztérikus típus. Többek között azért csodálta az asszonyt, mert az mindig olyan nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Éppen ezért azonnal felugrott a bőr karosszékből, amikor meghallotta a fenti szavakat, még a könyvet is kiejtette a kezéből, amit addig olvasott. Miriam tudta, mit kell tennie vészhelyzet esetén. Mindössze néhány percük volt. A legkisebb határozatlanság is a biztos halált jelenti.

Geiber először is a földszinten, a nagy vadászkastély hátsó traktusában lévő konyhába rohant. Kitárta a hátsó ajtót, és egy régi filckalapot dobott a kert kavicsos ösvényére. Az ajtót úgy hagyta, szélesre tárva. Aztán a konyha felé vezető lépcső felé rohant, olyan gyorsan, ahogy csak hatvannyolc éves lábai bírták. Az emeleti férfiháló előtt Miriamba ütközött, aki kis bőrzacskót tartott a kezében: hamis papírok, készpénz és egy váltás ruha volt benne mindkettőjük számára. A csomagot már hetekkel korábban összekészítették. Geiber belenézett az asszony sötétbarna szemébe, és megsimogatta felhevült arcát.

– Készen állsz, drágám?

– Istenem, csak sikerüljön! – fohászkodott Miriam. A keze szörnyen remegett, és a térde is kis híján felmondta a szolgálatot.

– Gyere! – suttogta Geiber. Keresztülrohantak a hálószobán, fel a dolgozóba vezető négy, szőnyeggel letakart lépcsőfokon. A tetejére érve letérdeltek, mintha csak imádkozni készülnének. Geiber a legfelső lépcsőfok szélére tette a kezét, és lassan felnyitotta az egész lépcsőt, amely vasalatokkal a felső szint födémjéhez volt erősítve. Össze kellett szednie az erejét, hogy elég magasra emelje; Miriamnak így sem volt könnyű becsusszannia a zsákkal a résbe. De végül sikerült. Törékeny testét a lépcsőkkel párhuzamosan az üreg legtávolabbi falához préselte.

– Bent vagy? – szuszogta Geiber, aki alig bírta már a magasban tartani a lépcsőt.

– Az isten szerelmére, siess, Sol!

Geiber becsusszant a résbe, aztán nagy döndüléssel leengedte a súlyos alkotmányt. Bemászott Miriam mellé, aztán betolta a két reteszt. Alig kapott levegőt, úgy érezte, menten elájul. Hátát Mirian mellének vetette. Érezte az asszony szapora szívverését. Az oldalán feküdt, a batyut a melléhez szorította. Miriam hátulról átölelte a férjét, kezével a kezét kereste. Arcát a férfi tarkójához szorította. A felesége érintése egy pillanatra elfeledtette Geiberrel, hogy mekkora veszélyben vannak.

Milyen biztonságos, megnyugtató érzés, gondolta, mintha megint otthon lennének, hatalmas ágyukban, és a libatollal tömött paplan alatt ölelnék egymást. A hely szűk volt és vaksötét, de a matrac, amin feküdtek, elég kényelmes, és mivel a lépcső szélessége alig volt kevesebb két méternél, a lábukat szerencsére ki tudták nyújtani. A lépcsőfok alját mindössze néhány centiméter választotta el Geiber arcától; az öreg még a fa illatát is érezte. Mást nem tehettek – vártak. A másodpercek óráknak tűntek.

– A sorsunk Isten kezében van – suttogta Geiber. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Megnyikkannunk sem szabad. De azért én még mondanék valamit. Muszáj elmondanom.

– Nos, mi az, Sol?

– A L’Opéra Garnier-ben láttalak meg először. Világoskék estélyi ruhát viseltél. Nem tudtam levenni a szememet rólad. Az opera után meghagytam a kocsisomnak, hogy kövessen téged hazáig. Megvesztegettem az inasodat, hogy elárulja a neved, és másnap névtelenül egy hatalmas rózsacsokrot küldtem.
– Hát te küldted azt a rózsát? Apám szörnyen dühös volt.
– Igen, én voltam.
– Szeretlek, te vén bolond.
Ekkor hatalmas csattanás hallatszott a bejárati ajtó felől, aztán a hasadó fa reccsenése, ordítozás. A két öreg egész testében megremegett. Rohangálás, kiabálás, káromkodás; az előcsarnok padlóján nehéz csizmák döngtek. Geiberék hallották, hogy a behatolók felborogatják a bútorokat, az asztalok hangos csattanással dőlnek a padlóra, a könyvespolcok nyikorogva kifordulnak a helyükből, a szekrények tartalmát vadul a földre dobálják. A lódobogásra emlékeztető, fülsiketítő lárma egyre közeledett. Katonák rohantak végig a folyosókon, berontottak a hálószobákba. Miriam a félelemtől félájultan hevert a helyén. Szemét összeszorítva, hang nélkül zokogott.

A németek már ott is voltak a hálóban, a szekrények ajtaja nyikorogva kivágódott, a fiókokat feltúrták, átforgatták a hatalmas ágyat. Néhány perc után kirohantak a hálóból.

– Senki sincs itt, ezredes úr! – kiáltotta valaki.

– Az lehetetlen! – felelt egy zengő bariton. – Keressenek tovább, itt kell lenniük valahol. Messier még sosem tévedett. Nézzék meg a szekrények háta mögött, nincs-e álcázott nyílás; néhányat korábban ott találtunk meg.

Amíg az ezredes beszélt, az emberei abbahagyták a dúlást, de csak azért, hogy aztán még dühödtebben folytassák.

Egyszer csak újra megjelent valaki az úriszobában, és felvágtatott a lépcsőn, amely alatt Geiberék rejtőztek. A fokok behajlottak a test súlya alatt, majdnem hozzáértek Geiber orrához. Irtózatos volt. Miriamnak emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne sikoltson, s olyan erővel szorította a férje kezét, hogy majd eltörte a csontjait. Érezte, hogy a férje teste hevesen reszket, mintha epilepsziás rohama lenne. A katona megállt a kis dolgozószobában, kirángatta a könyveket a polcokról, melyek a padlótól a mennyezetig borították a falakat. Egy-egy könyv nagy csattanással a lépcsőre esett. Geiberék minden egyes csattanásra összerezzentek. Amikor a katona végzett a könyvekkel, magukat a polcokat kezdte kihúzogatni a helyükről. Aztán újra lerohant a lépcsőn, ahol a többiek már várták.

– A könyvespolcok mögött megnézted? Olyan helyekre szoktak bújni!

– Szerinted mit csináltam egész eddig? – üvöltötte a katona.

– Hol a nyavalyában vannak azok a zsidrákok? Azt hittem, ez könnyű munka lesz. Marianne vár!

– Miféle Marianne? Sosem beszéltél róla.

– Az a nagycsöcsű, aki azt a láda bort lopta nekem. Emlékszel már?

– Micsoda? Borod volt, és nem szóltál?

Az egyik katona nagy nyögéssel a lépcsőre telepedett. Geiber érezte, látta, hallotta, ahogy a fejük felett lévő lépcsőfok megnyikordul és meghajlik alatta. Ez már több volt annál, mint amit el lehetett viselni. Miriam majdnem elájult, de azt kívánta, bárcsak tényleg elájulna, hogy véget érjen ez a pokoli pillanat. Az ajkába harapott. A legkisebb nesz elárulhatja őket.

– Jézusom, halálfáradt vagyok, annyit rohangásztam ezeken az átkozott lépcsőkön. Olyanok ezek a házak, mint valami istenverte múzeum. Várjatok már egy percet!

– Jobb, ha Schlegal nem látja meg, hogy itt lapítod a segged.

– Schlegal kinyalhatja, a többi gestapós köcsöggel együtt.

– Jobb, ha felkelsz onnan, különben könnyen Oroszországban találhatod magad! Majd jól szétlövik a segged.

– Szállj már le rólam! Schlegal különben is odalent van.

– Siess! Én lemegyek a hallba. Még egyszer körülnézek.

A katona nem mozdult a lépcsőről. Gyufa sercent, aztán a cigarettafüst aromáját lehetett érezni. A katona csak nem mozdult. Elviselhetetlen volt a feszültség. Geiber szörnyülködve vette észre, hogy összecsinálta magát. Egy perc nem telt bele, a szag már az egész fülkét kitöltötte. Aztán koppant a csizma sarka a padlón: a katona eltaposta a cigarettacsikket.

A lépcső megint nagyot nyikordult, ahogy felállt a helyéről.
– Uramisten, te még mindig itt vagy? Schlegal mindjárt a hallban lesz! – kiabált a társa.
– Nem érzel valami szagot? Mintha szarszag lenne…
– Te leszel nagy szarban, ha Schlegal itt talál.
– Nem! Várj, én…
– Stauffen, te hatökör! – A hang megint ordításba csapott át. – Azonnal indulj és keresd tovább a bipsereket! A padlást megnézted?
– Nem, ezredes úr, én csak…
– Seggfej! Ott kellett volna kezdened! Takarodj innen a francba!
– Igenis, ezredes úr.
Újra ordítozás, lábdobogás, bútortologatás zaját hallották, de most a hall és a padlás felől jött a lárma. Tizenöt perc múlva egy csapat katona gyülekezett az úriszoba előtt. Az ezredes hangja rezegtette meg a levegőt.

– A hátsó ajtót nyitva találtuk. Biztosan a kerten át menekültek, nyilván kocsi várta őket a telek hátuljában. De nem juthatnak messzire. Fésüljék át a kertet és a szomszédos telkeket! Keressék meg az emésztőgödröt, nézzék meg, nincsenek-e ott. És ne lőjenek, megértették? Élve akarom őket.

A katonák végigdobogtak a főlépcsőn, aztán a hátsó ajtón át elözönlötték a kertet. A házban megszűnt a lárma, de Geiberék nem moccantak. A terv szerint két órát kellett várniuk, mielőtt előbújnak. Mintha rémálomból ébredeztek volna, csakhogy ez a rémség nem a tudatalatti fantáziavilágában létezett, hanem maga volt a véres valóság. Halálos kimerültség vett erőt testükön-lelkükön. Érezték, hogy a ruhájuk csuromvizes a verejtéktől, mintha mindketten megfürödtek volna a tóban. A merev, moccanás nélküli fekvéstől minden tagjuk sajgott. Geiber saját székletében feküdt, de nem érzett szégyent; csak az számított, hogy túlélték. Kihúzta a kezét a táskából. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy nem kellett használnia a revolvert. Aztán az a kósza gondolata támadt, hogy talán mégis jobb lett volna elfogadni a ciánkapszulát a patikustól.

*

– Voss hadnagy, volna szíves felfrissíteni Monsieur Triolet memóriáját?

Voss boldog volt, hogy Schlegal ezredes kedvében járhat, aki kezdett nagyon ideges lenni Triolet miatt. Egy órája püfölték már, de az a mocsok még mindig nem mutatott semmi hajlandóságot az együttműködésre. Ide rendelték az isten háta mögé, a Le Chesnay-i kastélyba. Már nagyon szeretett volna túllenni az egészen, és visszamenni Párizsba.

Szemével a titkos lépcső felé intett. Voss azonnal tudta, mit kell tennie. Gallérjánál fogva felrángatta Triolet-t a székről, és a lépcsőhöz vonszolta. Egy Wolf nevű tiszt, aki ott állt közvetlen a lépcső mellett, pillanatnyi habozás nélkül felemelte a súlyos alkotmányt. Voss betette a széle alá tette Triolet karját, Wolf pedig ráejtette a lépcsőt.

A reccsenés, amit hallani lehetett, arra emlékeztette, amikor gyermekkorában a csirkecombot ropogtatta a vasárnapi asztalnál. A bátyjait mindig megnevettette vele, de az apjuk rettentő dühös volt érte.

Amikor Triolet ordításának visszhangja elhalt, Schlegal odasétált hozzá, és gyengéden a bordái közé rúgott.

– Gyerünk, Monsieur Triolet, fejezzük be ezt az ügyet! Egy gyönyörű nővel ebédelek egy óra múlva. Ugye nem akarja, hogy megvárassak egy hölgyet? Ez nem volna méltó egy magafajta úriemberhez.

Triolet felnyögött. A gestapósok egy pillanatig azt hitték, beadja a kulcsot, de nem így történt. Mesterei voltak a szakmának, pontosan tudták, milyen messzire mehetnek el. Mindent a maga idejében. Dühödt pillantásokat váltottak egymással, aztán Voss a lábánál fogva megfordította Triolet-t, úgy, hogy Wolf ezúttal a lábára dobhassa a lépcsőt. Fülsiketítő sikoly hagyta el a kis francia elegáns bajusszal keretezett száját. Voss arcán elégedett mosoly terült el; talán mégis mennek ma még valamire a komával.

Schlegal ismét belerúgott, ezúttal már nem olyan gyengéden.

– Kérem, ne akarja, hogy lekéssem a randevúmat – mondta. – Az a fiatal hölgy különösen kedves nekem. Nagyot csalódna bennem, ha elkésnék. Ezt maga sem akarja, ugye? Hiszen a franciák mesterien értenek a szerelmi ügyekhez!

Triolet meglepő módon mintha erőre kapott volna, megpróbált a könyökére támaszkodni, de azonnal visszaesett, feje nagyot puffant a padlón.

– Mi lenne, ha ezúttal a nyak körül próbálkoznánk, Voss hadnagy? – kérdezte Schlegal.

Wolf felemelte a lépcsőt, Voss pedig megfogta Triolet lábát, aki felüvöltött a fájdalomtól. A fejét most a lépcső aljához tették, Wolf csak a parancsszóra várt, hogy elengedje.

– Háromig számolok – mondta Schlegal tárgyilagos hangon. – Egy… kettő…

– Várjon! – nyögött Triolet.

– Tehát az volt a kérdés, hogy mit gondol, vajon ki lenne képes elkészíteni egy ilyen lépcsőt? Ugyan, monsieur, hiszen maga negyven éve van a szakmában. Minden kollégát ismer Párizsban. Nevet kérek.

Triolet motyogott valamit, de Schlegal nem értette.
– Nem hallom, Monsieur Triolet.
– Van egy asztalos a tizenegyedik kerületben… Aki tudna ilyet csinálni.
– A nevét kérem, monsieur.
Hosszú szünet következett. Schlegal már hozzászokott a vallatásnak ehhez a szakaszához. Ez már a dilemma fázisa. A delikvens ilyenkor már azon tépelődik, van-e bármi értelme a további szenvedésnek. A testi kín fenyegetése áll szemben a morális tartás parancsával, és Schlegal tapasztalata szerint mindig a test győz. Néhány esetben ez a fázis hosszabb ideig tart, de a végén a legtöbben szépen elmondanak mindent. Már amennyit tudnak. Monsieur Triolet immár kész volt beszélni.

– A neve… Louis Ledoyen.
– Köszönöm. Nem is volt olyan nehéz, igaz? – mondta Schlegal. – Önnek az a megtiszteltetés jutott, hogy segítheti a Birodalmat. Ezen nincs mit szégyellni.

Triolet motyogott még valamit, aztán elvesztette az eszméletét. Voss belerúgott, de a francia erre sem mozdult. Schlegal futó pillantást vetett rá.

– Vigyék vissza a városba, és tartsák bent addig, amíg előkerítjük azt az asztalost. Ha kiderül, hogy nem létező nevet mondott, végezzenek vele – rendelkezett. – Előbb-utóbb rájövünk, ki áll a háttérben. Felszámoljuk az egész hálózatot. Biztos vagyok benne, hogy még jó néhány ilyen zseniális építmény van a városban.

Voss az előtérbe ment, és odakiáltott két ott tartózkodó katonának, akik bejöttek és kivonszoltál Triolet-t.

–Töröljék fel a vért a padlóról – parancsolta Schlegal. – Ez itt valakinek az otthona, ha nem tudnák. Nem akarok rendetlenséget hagyni magam után.

Voss és Wolf lekísérték a felettesüket a főlépcsőn, a fekete szolgálati autóhoz, amely a ház előtt parkolt. Schlegalt egy pillanatra sem hagyta nyugodni az az átkozott lépcső; utasította az embereit, hogy járjanak utána a párizsi építőipar kapcsolatrendszerének, de a Gestapo továbbra is sötétben tapogatózott. Informátoraik csődöt mondtak, és a legkegyetlenebb kínzások sem hoztak eredményt. A szigorúan titkos műveletbe csak néhány franciát vontak be. Schlegal biztos volt benne, hogy az Ellenállásnak nincs köze az ügyhöz. Beépített embereik sem tudtak semmiféle kapcsolatról. Schlegal rengeteg bujkáló zsidót begyűjtött már Párizsban, de nyilván még mindig rengetegen bujkálnak, többek között ezeken a trükkös helyeken. Nem tudta megemészteni, hogy a zsidók bolondot csináltak belőle. Az dühítette a legjobban, hogy nyilvánvalóan a nem zsidók segítették őket. De mindenért megfizetnek, csak kerüljenek a keze közé!

Fordította: Getto Katalin

Charles Belfoure: A párizsi építész
Alexandra Kiadó, Pécs, 2015