Homlokcsók Bulgakovtól | Züfec | Szkéné Színház & K2 társulat

Posted on 2015. február 25. szerda Szerző:

0


Makszudov elvtárs, író (Domokos Zsolt)

Makszudov elvtárs, író (Domokos Zsolt)

Bedő J. István |

A Züfeccel nehéz találkozni. Ritkán játsszák, és még akkor is két lehetőség van: vagy tudja a reménybeli néző, mit jelent a cím, és érdekli, vagy az ellenkezője. Habár Bulgakov Színházi regénye több kiadást is megért, de végül is inkább csak lexikoncikk a kultúrával fog­lal­ko­zók agyában.

A harmincas évek Moszkvájának, szovjetunióbeli állapotainak aprólékos lenyomata. Ahogyan egy civil – vagyis szinte teljesen amatőr – íróféle belekeveredik a színház világába a darabjával, és elvarázsolja az egész. Az intrikákkal, a sunnyo­gásokkal, a presztízsharcokkal, a korrupcióval. Szóval ha kivonjuk belőle a színházat, akkor derül ki igazán, hogy a regény a társa­dalomról szól. Ami azonban a színpadon elhangzik, olyan, mint a felirat a legkülönbözőbb élelmiszereken: nyomokban szóját, mogyorót, glutént tartalmazhat. Ez itt nyomokban Bulgakovot, Mohácsi fivéreket tartalmaz (már alcímileg is), Makszudov darabcíme is ilyen Egy fecske nem, avagy egy bolond százat.

Ez a keverék egyszerre menekíti át az ősműből Makszudov/Bulgakov fokozatos megmártózását a színházi világban, és ugyanilyen elánnal rakja fel a mai teátrumi világ belső ellentéteit, szempontjait.

Az eredetileg csak Moszkvában és a folyosókon bolyongó Makszudov olyan mondatokba, helyzetekbe akad a Züfecben, amelyeket nem is lát át, nem is ért, a néző viszont igen. A két igazgató – és a két dramaturgiai koncepció –, a hagyományos színészek és a jövő ígéretei közötti harcot. Hogy mennyire ingadozik a néző is a bulgakovi jelen idő és napjaink között, jelzi, hogy még az a látszólag tárgyilagos megállapítás is nevetést vált ki: Moszkvában vagyunk.

Rendező (Borsányi Dániel) és író (Domokos Zsolt)

Rendező (Borsányi Dániel) és író (Domokos Zsolt)

És nem is csak Moszkvában. Színház-matrjoska az előadás, többszörös ide-odahintázással a rétegei között. Az indító kritikai feldicsérés (Bombardov színész, Viktor Balázs) és ledorongolás gyilkosan jó jelenet, és a továbbiakban sem csökken a szövegek intenzitása. Igaz, a vastagon jelen lévő trágárság nem a regény szövegéből való, hanem nagyon is mai, de nem számít. Itt természetes. Feszült emberek beszélnek így, a színpadon is helyén van, és passz.

Az eredeti – egyébként Szöllősy Klára fordításából származó – Bulgakov-szövegeket valakik (talán a dramaturg Kautzky-Dallos Máté, talán a két rendező Benkó Bence és Fábián Péter) alaposan megfaragták. Megtűzdelték utalásokkal. Szerencsére azok az utalások csak a néző fejében állnak össze egésszé, minek következtében nem szenvedünk a túlzott aktualizálástól. (Ami viszont illékonnyá tenné a darabot.)

A büfé, ahol az álmok megtestesülnek – vagy elhamvadnak

A büfé, ahol az álmok megtestesülnek – vagy elhamvadnak

Tökéletesen végig tudjuk élvezni Makszudov beleszerelmesedését a színház autonóm világába, és vele tudunk szenvedni, amidőn minden szembejövő a saját elképzelései szerint akarja megerőszakolni azt a nyomorult darabot – amiről voltaképpen alig tudunk meg valamit. (Eltekintve az indító dialógust, melyben alapos elemzéssel mutatja a kritikus lelkű jó barát, hogy úgy szar, ahogy van – és egyetlen szava sem ér egy kopejkát [hogy a helyhez illő legyek]).

Mint az eddigiekből kiderült, a Züfec a darab-nem-írás és a színre-nem-vitel színműve. Ezen nem változtat, hogy közben a művet legépelik, a rendező rendezi, a művészek pedig tanul(gat)ják. Ez az ellen-színmű viszont káprázatos előadással kínálja meg a nézőt – már ha kedveli Bulgakovot meg a görbe tükörben mutatott színházcsinálást.

A rendező Sztrizs Borsányi Dániel velőtrázó alakítása. Ez a méterre kevés rendezőcske látomásosan modern, holnaputáni színházat akar csinálni belőle – mindegy, hogy van-e értelme vagy kereslet rá (akad ilyen a hazai deszkákon is). Kávészemekkel doppingolja magát, napi 24 órában sistereg, mint az égő magnézium, önmegvalósít, káromkodik, lehengerel. Ellenpárja a klasszikusan konzervatív, Csehov-küllemű igazgató, Ivan Vasziljevics (Rózsa Krisztián), aki biztonsági focit játszik. Bármiből bármit ki lehet húzni, mert ha csak baj van belőle, akkor elvész a támogatás! Neki másutt van az ellenfele: az Indiában (ideiglenesen?) állomásozó, soha meg nem jelenő Arisztarh Platonovics. Ő a távollét fedezékéből biztatja a moszkvaiakat, ne féljenek a csalánba nyúlni…, vagyis  támogatja a darab kemény befejezését.

Az igazgatói előszobában (Viktor Balázs – Polikszena Vasziljevna, Domokos Zsolt, Ljudmilla Szilvesztrovna – Piti Emőke)

Az igazgatói titkárságon (Viktor Balázs – Polikszena Vasziljevna, Domokos Zsolt, Piti Emőke – Ljudmilla Szilvesztrovna)

A Független Színháznak természetesen van több örökös tagja, de igazán csak kettőre figyelünk föl. Az első a valaha sikeres, most pedig szociális okokból még nem nyugdíjazott Ljudmilla Szilvesztrovnára. Őt Piti Emőke alakítja, ragyogóan. Mondjuk, nem nehéz egy markáns vonalakkal megrajzolt házi hárpiát megmutatni, de azért mégis… A másik: a mindenre kész és képes Rudolfi (Horváth Szabolcs). Ő is nagy tótumfaktum. Bulgakov névadásainak bizonyára van valami második rétege, ami az orosz nyelvben többlethumort ad a regényhez – ám így, meg nem értve is megsejtünk valamit a csúfolódásból.

Az egész előadást Szergej Makszudov alakítója, Domokos Zsolt viszi el a hátán. Sőt az ostor is ugyanezen a háton csattog. Bekerül a ringlispílbe, az áttekinthetetlen hierarchiába. Véres verejtékkel megírt színdarabját használhatatlan vacaknak minősítik, aztán zseniálisnak, átíratnák, visszadobják, majd stúdiószínpadra csempészik. Előleget adnak érte, de megalázóan keveset. Legépeltetik, de elvennék öngyilkos végét – szóval minden jó és rémséges megtörténik vele. A szerző a legszélsőségesebb érzelmek között hányódik. Megölne mindenkit – végül már csak magát. És magát is csak azért, mert ez adna értelmet a megírt darabnak, amiért végül is hajlandó kiállni. (Pedig „mit neki Hekuba, s ő Hekubának?”) Domokos magával rántja a nézőt. Nagyon jó fiatal színész, és nagyon ígéretes.

Hadd emeljek ki egy nagyon jól átgondolt rendezői ötletet. Bulgakovnál tömeget alkotnak a mellékszereplők, kivált egy sajátos helyzetben: a legkülönfélébb indokokkal próbálnak potya- vagy legalábbis kvázi-potyajegyet kérni az igazgatótól. A teljes társulat parókákkal, fintorokkal, hangváltással bukkan fel, pedig ezt a megoldás már szinte el is felejtettük. (Rajkin művelte, sok évtizede, ha még emlékszik valaki…)

Ha nem kell a darab úgy, ahogy megírtam, semminek nincs tovább értelme

Ha nem kell a darab úgy, ahogy megírtam, semminek nincs tovább értelme

A csapat igazi hetedikje, Igor a pék – Benkó Barnabás. Kihúzásra ítélt (nagy)monológja igazából bűnlajstrom, a mienk (nézőké, színházkedvelőké, színházcsinálóké): mi a szart akarunk ezzel a sok marhasággal, ahelyett, hogy valódi munkát végeznénk… Jól megkapjuk a magunkét. Bulgakovtól viszont a K2 kap egy homlokcsókot. Az ő regényének a párdarabját hozták létre, és elevenné tették a moszkvai történetet.

Ja, és hogy megnyugodjunk: a züfec igazi tartalma eléggé elhomályosult. Eredetileg sopánkodást, sóhajtozást jelentett, később a színházi zsargonban a kulisszahasogató érzelmi kitöréseket címkézték meg vele. Szóval: Züfec minden, ami színház. Vagyis az egész világ…

Fotók: Mészáros Csaba

Szereposztás, előadások, jegyvásárlás