Demcsák Zsuzsa: A másik életem (részlet)

Posted on 2014. december 3. szerda Szerző:

0


DemcsákZs_A-másik-életem-bor180Hiszen szeret… | Marcsi

Szia, Zsuzsa! Én is érintettje voltam a családon belüli erőszaknak, lelki terror formájában. Bár volt példa a testi bántalmazásra is, de ha csak az lett volna… Így indult az a levél, amit kaptam, és erről kezdtem el beszélgetni Marcsival. Össze­sze­detten, tömören, erőteljesen fogalmazott. Ő már túl van azon a párkapcsolati helyzeten, amiben sok sorstársa még mindig benne él. Történetével szeretne erőt adni másoknak.

Azt írtad nekem, hogy nálatok a férjed beteges féltékeny­sége tette tönkre a házasságotok. Hogyan viselkedett?
Tizenöt éve ismerkedtünk meg a férjemmel. Nagy sze­relem volt a miénk, az események gyorsan követték egy­mást. Amikor összeházasodtunk, már úton volt első gyermekünk, majd pár évvel később második fiunk is megszületett. Szülőkké váltunk. Talán túl fiatalon. Szüleimnél laktunk, de terveztük, hogy veszünk egy kis családi házat. A GYES után visszamentem dolgoz­ni, így hamar létrejött dédelgetett álmunk, egy csalá­di ház. Boldogan költöztünk az új fészkünkbe. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az én végzetem, bör­tönöm, aranykalitkám. Az exem mindig is egy kicsit féltékenyebb volt az átlagnál. De ennek nem tulajdo­nítottam nagy jelentőséget, hiszen „szeret”, gondoltam, azért ilyen. Ennek hangot is adott nap mint nap, hogy ő csakis azért féltékeny, mert szeret engem! Addig nem is volt ezzel baj, amíg úgymond szem előtt voltunk a szülői házban.

Nyilván a költözéssel együtt változott féltékenységének ereje is. Mennyiben?
Amint bezáródtak az ajtók az új házban, végem volt! Szeretett otthonunk, meleg családi fészkünk a poklok poklává változott. Elkezdődtek a gyanúsítgatások, el­lenőrzések, vádak, rágalmak.

Hogyan kezdődött?
Úgy, hogy belenézett a telefonomba. Természetesen nem talált semmit, nem is találhatott volna. Szerettem őt. Meg sem fordult a fejemben, hogy megcsaljam. Ezt mindenképp le szeretném szögezni. Mert ha ezt vala­kinek elmesélem, megfordul a fejében, hogy biztos okot adtam rá, csak ügyes vagyok, hogy nem buktam le! Erre gondolnak az emberek legelőször, nem pedig arra, hogy egy pszichiátriai betegséggel állunk szemben. Aki a saját bőrén még nem tapasztalt ilyet, annak valóban furcsa le­het mindez. Szóval, először „csak” a telefon ellenőrzése, majd az e-mailjeimé és a közösségi oldalaimé. Követett, leselkedett utánam, bejött váratlanul a munkahelyemre, a szülői értekezletre pedig benyitott, hogy tényleg ott vagyok-e. De sehol semmit nem találhatott, nem is ta­lált. Minden kizárólag az ő fejében létezett…

Ilyenkor megnyugodott egy kicsit, legalább egy rövid időre?
Ha meggyőződött valamiről, ha nem talált semmit, ak­kor nem azt gondolta, hogy talán nincs is semmi, ha­nem azt, hogy én egy lépéssel előtte vagyok, és nagyon ügyesen csinálom! Nem értettem az egészet! Miért csi­nálja ezt? Talán lehet, hogy én viselkedem úgy, hogy okot adok minderre? Esetleg kirívóan öltözöm? Mit csinálok rosszul? És akkor elkezdtem az ő „igényeinek” megfelelően viselkedni, cselekedni, öltözködni. Mon­danom sem kell, nem is hasonlítottam régi önmagam­hoz, holott előtte is egy átlagos anya voltam. De persze ne ezen múljon a családi béke! Kis idő múlva azonban megtapasztaltam: így sem vagyok jó!

Ha jól sejtem, továbbra is te voltál hibás mindenért…
Persze, folytatódott minden. Valahol itt döbbenhettem rá, hogy nagy a baj. Itt kezdtem utánanézni, hogy mi is ez a betegség valójában. Megértettem. De sebaj, majd én elviszem orvoshoz, és meggyógyul! Sikerült egy „nor­mális” pillanatát kifognom, el is mentünk egy pszichiáterhez. Felírt neki egy gyógyszert. Szedte kb. két na­pig, majd ismét bekattant, és azt ismételgette, hogy ez a gyógyszer nem fogja megakadályozni, hogy én őt ne csaljam meg! Ekkor már teljes volt az elkeseredésem, tanácstalan voltam.

Hová fordultál segítségért?
Ma már rettenetesen szégyellem, de az utolsó pénzün­kön egy szakértőhöz mentünk el hazugságvizsgálatra, hogy megértessem vele, nem csalom meg. Még el sem hagytuk a várost, az eredmény a kezünkben sem volt, már akkor azzal vádolt, hogy megcsalom őt a vizsgálatot végző férfival. Nem mondom el, hogyan fejezte ki magát, mert én szégyellném!

Ez a bizonyos aranykalitka azért nyilvánvaló kellett, hogy legyen a közvetlen szeretteid számára. Beszéltél velük?
Nem sokan tudtak ezekről a dolgokról, de mindenki azt mondta, hogy remélik, nem a gyerekek előtt veszekszik velem! Dehogynem! Rendszeresen, nap mint nap ment a veszekedés, kiabálás, üvöltözés. Nem volt tekintettel senkire és semmire. Volt olyan, amikor nem tudtam tanulni a gyerekekkel, mert délutántól éjszakába nyú­lóan üvöltött. Sosem fáradt el! A gyerekek pedig csak sírtak a szobájukban. Rettegtünk mindannyian. Odáig fajult ez a félelem, hogy megbeszéltem a gyerekeimmel, ha éjszaka felébresztem őket, akkor melyik ajtón tud­nak kiszaladni, és segítséget kérni a bátyámtól, aki nem messze lakott tőlünk. Egyszer erre sor is került, de a volt férjem a gyerek után szaladt és nem eresztette. Nem volt elég gyors szegényke.

A gyerekeknek ez egy áldatlan állapot. Ezt biztosan lát­tad, és igyekeztél is tenni azért, hogy megszűnjön.
Ezért is döntöttem úgy, ahogyan. Neki nem számított a gyerekek jelenléte egy-egy veszekedés alkalmával, ugyanúgy megráncigált, volt, hogy kaptam is egy-egy pofont. Nagyobbik fiam egyik ilyen alkalommal odaállt elém, kezeit összetette, mintha imádkozna, és könyör­gött: Anya! Váljatok már el! Rádöbbentem, itt nincs már mit tenni!
Eszembe jutott, amit olvastam erről a betegségről. Leír­ta a szakirodalom a beteges féltékenység fokozatait. Az utolsó helyen a család kiirtása állt. Én már akkor hó­napok óta késsel az ágy alatt aludtam. Belegondoltam, hogy mint anya, felelős vagyok a gyerekekért és saját magamért is. Ha velem történne valami, akkor a gye­rekek hogyan élnék ezt túl? És ha kiirtja az egész csalá­dot? Rendszeresen lehet ilyet hallani a tévében. Példás család, példás apa, és egyszer csak lemészárolja az egész családot! Megrettentem. Halálfélelmem volt. Tudtam, éreztem, hogy képes lenne erre! A fejemben elkezdtem szervezni a szökésünket. Mert máshogy eljönni nem tudtunk volna, soha nem engedett volna el bennünket! Hamarosan meghoztam életem legnehezebb döntését! Egyik reggel megvártam, hogy elmenjen dolgozni, a gyerekeket elvittem a suliba, szóltam anyuéknak, hogy mi a helyzet. Költözünk. Innentől boldog ember vagyok. A sebek már begyógyultak, de heget hagytak maguk után…