Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája (részlet)

| A pince |

A kincskeresők városában születtem és ott is élek. Lakói a teljesen kiégett síkságról érkeztek ide egykoron. Arany­fogakat és ezüst kiskanalakat kerestek. A romokból fel­szálló füst és a jómódú elődök égő testének bűze vonzotta ide őket, ez emlé­keztette őket arra, hogy milyen nagy­szerű dolog a túlélés. Nem kell tehát elmélkedni a boldog­talanságunkról, különösen nem akkor, amikor a gyerekek teáját édesítjük. Varsó ugyan nem szép város, de itt min­denki szereti az életet, annak legkisebb részletét is.

Én is szeretem az életet, és bár még élek, már kezdem hiá­nyolni és gondolataim állandóan körülötte forognak. Lehet, hogy Gebe miatt van. Azért, mert álmomban foly­ton fehér fényt látok, vagy azért, ami nappal történik. Ma például, a ház pincéjében kicsusszant kaotikus ölelésem­ből ez az őrült, sovány nőszemély, „várj” – mondta, a padlóra tette a fülét, „valami kapar, hallod?”. Nem hal­lottam. „Ott, a föld alatt, zsidók laknak.” Rám nézett a félhomályban. Hogy kerültünk a pincébe, és mi az oka szánalmas szexuális aktivitásomnak? Ő miért hall vala­mit, amit eddig nem hallott, és nekem, aki olyan körül­tekintő és annyira logikus gondolkodású vagyok, miért támadt kedvem holmi nosztalgikus összegzéshez és el­mélkedéshez a városról, az életről?

Mindenesetre két erkölcsi tanulságot szűrtem le a tör­téntekből: először is, normális cicikre vágyom, nem anorexiás bordákra, másodszor – és ebben egyetértettünk Gebével – vagy otthon csináljuk, vagy sehol.

Gebének szép, szomorú arca van, akkor is szép, ha mo­solyog, nem nagyon értem őt, ami egy kissé fáj is, mert ösztönösen meg akarom védeni, nehogy bántsák a go­nosz emberek, szóval nem jólesik, amikor az erkölcsi tanulságaimra csak egy ilyen szomorú tekintet a válasz a lépcsőn.

A gonosz kiment az erkélyre és rágyújtott, rá sem hederí­tett arra, hogy egy emelettel följebb, egy másik erkélyen kisbaba nyafog, eggyel lejjebb meg illatos muskátlik nő­nek, amelyeknek nem tesz jót a ráhulló hamu.

Gebének csak két barátja van. Én, már amennyiben léte­zik férfi–nő barátság, és Chirico, az internetes orákulum. A többiek jelentéktelenek. Hülyék. Totál hülyék, az öko­lógia a mániájuk, és hazugok is, legszívesebben megüt­ném őket. Egyszer nem bírtam visszafogni magam. Részeg voltam. Gebe szemében ez nem enyhítő körül­mény. Már nem járnak hozzánk. El ne sírjam magam.

Szeretek főzni és enni. Nem vagyok kövér, de Gebe mellett úgy nézek ki, mint egy léggömb. Sok mindenben különbözünk. Ott van például a töpörtyű, amit én nem a darált húsos gombóchoz pirítok. A diós-csirkés salátát te­szem vele még ízesebbé. Gebének ettől okádnia kell, a bőr alatti szövetről, az állatok szenvedéséről, és arról mo­rog ilyenkor, hogy bűzlik az egész ház. Van egy nagyon drága serpenyőkészletem, én magam vettem, remek márkájú késeim is vannak – jó szakácsnak tartom ma­gam. Nincs szükségem barátokra, van munkám és renge­teg megrendelésem – jó szakember vagyok. Félre is tet­tem egy keveset. A szakdolgozatom címe sem érdekes. Hogy miért vagyok kőműves? Miért ne? Mindig ezt vála­szolom, mert állandóan kérdezgetik az emberek, az ügyfelek, akik egymásnak ajánlanak engem – nem is győ­zöm a munkát. Hanyag fickókkal, tökéletes idiótákkal, ré­szegekkel, csalókkal konkurálok. Néha kijavítok utánuk valamit és hízik a májam, hogy életem végéig lesz mun­kám, elég, ha viszonylag tisztességesen dolgozom és az ügyfelek szeretni fognak. Mindig visszafogom magam az ízlésük véleményezésében, barokk stukkókat szerelek, mi­közben illedelmesen mosolygok, s a munka szünetében megköszönöm a teát, megdicsérem az egyébként borzal­mas árnyalatú rúzsaikat; sohasem térek ki a kompromisszumok elől. Gebének szerencsére jó az ízlése. A kiszélesí­tett ablakpárkányon ül, melyet kanapévá alakítottam, és feminista regényt olvas. Csupasz lábfejét figyelem. Kezé­vel simogatja, aztán hirtelen abbahagyja, lapoz, felemeli az ujját, én meg igyekszem a látvány alapján kitalálni, milyen érzéseket vált ki belőle az olvasmány „Nem kós­tolod meg mégis?” – Az asztalhoz viszem a salátástálat. A magányos étkezés erősíti bennem a világgal való szem­benállás érzetét.

Gonosz maga elé köpött a villamosmegállóban, de egy karcsú, ízléstelenül kisminkelt lány mégis kacérkodva né­zett rá és csak tettette, hogy a menetrendet tanulmá­nyozza. Gonosz egy gonosz pillantást se vetett a lányra. Lehet, hogy máskor hozzá is ért volna, de ma nem, ez va­lahogy egy gonosz nap.

Gebe szerint egoista vagyok. Tisztelem a véleményét. Nem bagatellizálom el, még akkor sem, ha már megszok­tam, hogy tele van előítélettel és érzelmektől túlfűtött. Arra gondolok, hogy lehet, hogy ez az adók hibája. Igazából nem fizetek adót, mivel általában számla nélkül kapom a pénzemet, de ha elképzelem, mennyit kéne fi­zetnem, rögtön megüt a guta, és azon gondolkodom, mégis mi közöm van a sok ingyenélőhöz, akik az én lóvémra ácsingóznak. A honfitársaim. Hát keressenek pénzt, bassza meg! Amikor én voltam munkanélküli, ne­kem senki sem segített. Le kellett vágassam az istenkirály raszta hajamat, és úgy járkáltam a kis Cévémmel, mint valami ügynök, ezek meg autózgattak, kávét vedeltek a kávéházakban, vásárolgattak, és kikerültek engem, ahogy sápadtan, szürke öltönyben mászkáltam, és megkérdezte csak egy is, hogy mi történt veled, testvér, segíthetek-e, ki alázott meg már megint, menjek, verjem pofán? Úgy­hogy most takarodjanak a pénzemtől. Gebe csak ingatja a fejét, szerinte ahhoz, hogy az ember boldog legyen, meg kell osztania másokkal, amije van. Én boldog len­nék, ha valaki osztozna velem, de képtelen lennék felis­merni a helyzetet. Úgy látszik, vagy nem találkoztam még boldog emberekkel, vagy ami még jobban irritál, le­het, hogy nem velem érték el a boldogságot. Én Gebével osztozkodom. 0 nem dolgozik.

– Igazából miért van az, hogy megint nem növeszthet­tem raszta hajat? – teszem fel magamnak a kérdést tulaj­don lakásomban.

– Talán, mert kopaszodsz. – Fel sem emelte tekintetét a könyvből. Legalább egy pillantást vethetett volna rám, hogy ne gondoljam, a kopaszodásom csak kitaláció.

Gonosz nem lyukasztott. Szánalmas, lyukas kis pénztár­cájában volt a jegye, de azt nem szerette elővenni. „Jöjjön csak az ellenőr.” A jegy jó lesz máskorra. Behunyta a sze­mét, és egy kemény, rövid, könyörtelen, gyilkos ütést ér­zett a fején, melyen elcsodálkozott, de meg is ijedt tőle. Jóga és keleti meditációs gyakorlatok. E divatos témákról való tudását ment eladni, bár az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy ez valami furcsát tesz vele. Lehetséges, hogy megnyíltak az energiacsatornái, talán túlságosan is, hu­zatot érzett belül, lehet, hogy kinyitott valami mást is, va­lami rosszat.

Szeretem itthon tölteni a szabadságom. Gebe már ke­vésbé, de nem szól, csinálj, amit akarsz, a te pénzed. A szabadságot nekem nem adják. Magam döntök róla. Aztán trenírozom saját elhatározásom erejét. Bebizo­nyítom, hogy fontosabb a szabadság, mint a pénz. Itthon vagyok, felveszem a telefont, időnként unatkozom, de nem fogadok el megrendeléseket. Még a legjobbakat sem. Apám nem volt ilyen kemény. Két dolog nem megy ki a fejemből a múltkori pince-ügy óta: a cicik és a zsidók. Az a furcsa, hogy ha szabadságon vagyok, könnyebben szabadulok meg a gondolataimtól. Olvasok, moziba me­gyek, albumokat nézegetek, beszélgetek Gebével, RPG-zem és stratégiai játékokat játszom. A munkában rosszabb. Ott elég az agyam 1/50 részét használni, a mara­dék 49/50 meg unatkozik, és arra gondol, amire akar. Na, de szabadságon vagyok. A Kandinsky-albumot néze­getem, közben hatalmas didkókra gondolok, Gebével be­szélgetek, és elképzelem, milyen lenne… de lehet, hogy valaki másra gondolok. És még azok a zsidók is. Alulról kaparják a padlót? De hát már rég kinyírták őket a néme­tek. Buldózerek jöttek, aztán építkezések voltak, lakótele­pek jöttek létre, hány év kommunizmus, a Lengyel Népköztársaság savanyú képű lakosai éltek itt, ivászat, westernsorozatok, proli szex, epilálatlan lábak, nyugod­tan aludtak a nyugdíjasok, fűszertelen ebédek, az erké­lyen száradt a mosás, és senki se kapart, most meg, nem azért mondom, mert Gebe egy labilis tyúk, bár egy kicsit az, de én is hallottam valamit.

A monoklis szemű nő behúzta maga után a próbafülke függönyét, levette a napszemüvegét, a blúzát, és némi gondolkodás után a melltartóját is. Negyven év körüli, gyönyörű mellekkel. Megnézi magát a tükörben. Nem vékony. Már látja, hogy túl szűk pulóvert hozott be, nem érdemes felpróbálni, de azért felpróbálja, szűk. Ideges lesz. „Inkább cipőt veszek.” Leveszi a pulóvert, a nadrág­ját, kicsit gondolkodik, és a bugyiját is, nézi magát, és sze­xelni támad kedve. Felpróbál egy ruhát, szinte bele kell tömnie magát, minden óvatosságára szüksége van, hogy el ne szakítsa, amikor leveszi. Fölpróbál egy szoknyát, jö­het, szép a vádlija és a térde. Fölvesz egy topot, kicsit szűk, de rendben, megnéz egy shortot is, az is jó. Máris jobb a kedve. Jó, hogy szabadságot vett ki, és nem kell ilyen szemmel mutatkoznia a lányok előtt az irodában. Meztelenül áll, nézi magát a tükörben, úgy véli, nem is rossz. Reméli, hogy valaki leskelődik. Felöltözik, már az italra gondol, meg hogy hova kéne menni. A pénztár­nál jut eszébe, hogy valamit elfelejtett felvenni. Az eladónő együtt érzőn nézegeti a monokliját. Először felhúzza magát, de aztán vállat von, és szélesen elmosolyodik. „Kidobtam azt a faszt.”

Az eladókislánynak felderül az arca. „Adok önnek öt százalék kedvezményt.”

Gebe melankolikus köddel a szemében forrón az ar­comba suttogta, hogy valószínűleg zsidó származású, bár nincs bizonyosság, mert a családja titkolta a tényt a világ elől, és előle is, szóval ez csak megérzés, de tudod… Ó, én nyomorult, agressziója és megvetése maradványaitól is megfosztott punk.

– Gebe, könyörgöm, ne fantáziálj, a Baryła vezetéknév teljesen szláv hangzású, ne akarj már beállni a lázadó vízililiomok hosszú sorába, akik kétségbeesetten igyekez­nek eredetiek lenni, és aztán egytől egyig ugyanolyan szá­nalmasan végzik.

Gebének elvörösödött a füle, könnyes lett a szeme, a szájából pedig egy mag lövellt ki. Röptében, ragadósan és nedvesen talált állon. Felizgatott ez az agresszió.

– Nehogy már megsértődj. – Megérintettem a térdét.

– Takarodj – mondta.

Fordította: Németh Orsolya

Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája
Kossuth Kiadó, 2014

• Interjúnk: A másság gyűlölete ellen