| A pince |
A kincskeresők városában születtem és ott is élek. Lakói a teljesen kiégett síkságról érkeztek ide egykoron. Aranyfogakat és ezüst kiskanalakat kerestek. A romokból felszálló füst és a jómódú elődök égő testének bűze vonzotta ide őket, ez emlékeztette őket arra, hogy milyen nagyszerű dolog a túlélés. Nem kell tehát elmélkedni a boldogtalanságunkról, különösen nem akkor, amikor a gyerekek teáját édesítjük. Varsó ugyan nem szép város, de itt mindenki szereti az életet, annak legkisebb részletét is.
Én is szeretem az életet, és bár még élek, már kezdem hiányolni és gondolataim állandóan körülötte forognak. Lehet, hogy Gebe miatt van. Azért, mert álmomban folyton fehér fényt látok, vagy azért, ami nappal történik. Ma például, a ház pincéjében kicsusszant kaotikus ölelésemből ez az őrült, sovány nőszemély, „várj” – mondta, a padlóra tette a fülét, „valami kapar, hallod?”. Nem hallottam. „Ott, a föld alatt, zsidók laknak.” Rám nézett a félhomályban. Hogy kerültünk a pincébe, és mi az oka szánalmas szexuális aktivitásomnak? Ő miért hall valamit, amit eddig nem hallott, és nekem, aki olyan körültekintő és annyira logikus gondolkodású vagyok, miért támadt kedvem holmi nosztalgikus összegzéshez és elmélkedéshez a városról, az életről?
Mindenesetre két erkölcsi tanulságot szűrtem le a történtekből: először is, normális cicikre vágyom, nem anorexiás bordákra, másodszor – és ebben egyetértettünk Gebével – vagy otthon csináljuk, vagy sehol.
Gebének szép, szomorú arca van, akkor is szép, ha mosolyog, nem nagyon értem őt, ami egy kissé fáj is, mert ösztönösen meg akarom védeni, nehogy bántsák a gonosz emberek, szóval nem jólesik, amikor az erkölcsi tanulságaimra csak egy ilyen szomorú tekintet a válasz a lépcsőn.
A gonosz kiment az erkélyre és rágyújtott, rá sem hederített arra, hogy egy emelettel följebb, egy másik erkélyen kisbaba nyafog, eggyel lejjebb meg illatos muskátlik nőnek, amelyeknek nem tesz jót a ráhulló hamu.
Gebének csak két barátja van. Én, már amennyiben létezik férfi–nő barátság, és Chirico, az internetes orákulum. A többiek jelentéktelenek. Hülyék. Totál hülyék, az ökológia a mániájuk, és hazugok is, legszívesebben megütném őket. Egyszer nem bírtam visszafogni magam. Részeg voltam. Gebe szemében ez nem enyhítő körülmény. Már nem járnak hozzánk. El ne sírjam magam.
Szeretek főzni és enni. Nem vagyok kövér, de Gebe mellett úgy nézek ki, mint egy léggömb. Sok mindenben különbözünk. Ott van például a töpörtyű, amit én nem a darált húsos gombóchoz pirítok. A diós-csirkés salátát teszem vele még ízesebbé. Gebének ettől okádnia kell, a bőr alatti szövetről, az állatok szenvedéséről, és arról morog ilyenkor, hogy bűzlik az egész ház. Van egy nagyon drága serpenyőkészletem, én magam vettem, remek márkájú késeim is vannak – jó szakácsnak tartom magam. Nincs szükségem barátokra, van munkám és rengeteg megrendelésem – jó szakember vagyok. Félre is tettem egy keveset. A szakdolgozatom címe sem érdekes. Hogy miért vagyok kőműves? Miért ne? Mindig ezt válaszolom, mert állandóan kérdezgetik az emberek, az ügyfelek, akik egymásnak ajánlanak engem – nem is győzöm a munkát. Hanyag fickókkal, tökéletes idiótákkal, részegekkel, csalókkal konkurálok. Néha kijavítok utánuk valamit és hízik a májam, hogy életem végéig lesz munkám, elég, ha viszonylag tisztességesen dolgozom és az ügyfelek szeretni fognak. Mindig visszafogom magam az ízlésük véleményezésében, barokk stukkókat szerelek, miközben illedelmesen mosolygok, s a munka szünetében megköszönöm a teát, megdicsérem az egyébként borzalmas árnyalatú rúzsaikat; sohasem térek ki a kompromisszumok elől. Gebének szerencsére jó az ízlése. A kiszélesített ablakpárkányon ül, melyet kanapévá alakítottam, és feminista regényt olvas. Csupasz lábfejét figyelem. Kezével simogatja, aztán hirtelen abbahagyja, lapoz, felemeli az ujját, én meg igyekszem a látvány alapján kitalálni, milyen érzéseket vált ki belőle az olvasmány „Nem kóstolod meg mégis?” – Az asztalhoz viszem a salátástálat. A magányos étkezés erősíti bennem a világgal való szembenállás érzetét.
Gonosz maga elé köpött a villamosmegállóban, de egy karcsú, ízléstelenül kisminkelt lány mégis kacérkodva nézett rá és csak tettette, hogy a menetrendet tanulmányozza. Gonosz egy gonosz pillantást se vetett a lányra. Lehet, hogy máskor hozzá is ért volna, de ma nem, ez valahogy egy gonosz nap.
Gebe szerint egoista vagyok. Tisztelem a véleményét. Nem bagatellizálom el, még akkor sem, ha már megszoktam, hogy tele van előítélettel és érzelmektől túlfűtött. Arra gondolok, hogy lehet, hogy ez az adók hibája. Igazából nem fizetek adót, mivel általában számla nélkül kapom a pénzemet, de ha elképzelem, mennyit kéne fizetnem, rögtön megüt a guta, és azon gondolkodom, mégis mi közöm van a sok ingyenélőhöz, akik az én lóvémra ácsingóznak. A honfitársaim. Hát keressenek pénzt, bassza meg! Amikor én voltam munkanélküli, nekem senki sem segített. Le kellett vágassam az istenkirály raszta hajamat, és úgy járkáltam a kis Cévémmel, mint valami ügynök, ezek meg autózgattak, kávét vedeltek a kávéházakban, vásárolgattak, és kikerültek engem, ahogy sápadtan, szürke öltönyben mászkáltam, és megkérdezte csak egy is, hogy mi történt veled, testvér, segíthetek-e, ki alázott meg már megint, menjek, verjem pofán? Úgyhogy most takarodjanak a pénzemtől. Gebe csak ingatja a fejét, szerinte ahhoz, hogy az ember boldog legyen, meg kell osztania másokkal, amije van. Én boldog lennék, ha valaki osztozna velem, de képtelen lennék felismerni a helyzetet. Úgy látszik, vagy nem találkoztam még boldog emberekkel, vagy ami még jobban irritál, lehet, hogy nem velem érték el a boldogságot. Én Gebével osztozkodom. 0 nem dolgozik.
– Igazából miért van az, hogy megint nem növeszthettem raszta hajat? – teszem fel magamnak a kérdést tulajdon lakásomban.
– Talán, mert kopaszodsz. – Fel sem emelte tekintetét a könyvből. Legalább egy pillantást vethetett volna rám, hogy ne gondoljam, a kopaszodásom csak kitaláció.
Gonosz nem lyukasztott. Szánalmas, lyukas kis pénztárcájában volt a jegye, de azt nem szerette elővenni. „Jöjjön csak az ellenőr.” A jegy jó lesz máskorra. Behunyta a szemét, és egy kemény, rövid, könyörtelen, gyilkos ütést érzett a fején, melyen elcsodálkozott, de meg is ijedt tőle. Jóga és keleti meditációs gyakorlatok. E divatos témákról való tudását ment eladni, bár az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy ez valami furcsát tesz vele. Lehetséges, hogy megnyíltak az energiacsatornái, talán túlságosan is, huzatot érzett belül, lehet, hogy kinyitott valami mást is, valami rosszat.
Szeretem itthon tölteni a szabadságom. Gebe már kevésbé, de nem szól, csinálj, amit akarsz, a te pénzed. A szabadságot nekem nem adják. Magam döntök róla. Aztán trenírozom saját elhatározásom erejét. Bebizonyítom, hogy fontosabb a szabadság, mint a pénz. Itthon vagyok, felveszem a telefont, időnként unatkozom, de nem fogadok el megrendeléseket. Még a legjobbakat sem. Apám nem volt ilyen kemény. Két dolog nem megy ki a fejemből a múltkori pince-ügy óta: a cicik és a zsidók. Az a furcsa, hogy ha szabadságon vagyok, könnyebben szabadulok meg a gondolataimtól. Olvasok, moziba megyek, albumokat nézegetek, beszélgetek Gebével, RPG-zem és stratégiai játékokat játszom. A munkában rosszabb. Ott elég az agyam 1/50 részét használni, a maradék 49/50 meg unatkozik, és arra gondol, amire akar. Na, de szabadságon vagyok. A Kandinsky-albumot nézegetem, közben hatalmas didkókra gondolok, Gebével beszélgetek, és elképzelem, milyen lenne… de lehet, hogy valaki másra gondolok. És még azok a zsidók is. Alulról kaparják a padlót? De hát már rég kinyírták őket a németek. Buldózerek jöttek, aztán építkezések voltak, lakótelepek jöttek létre, hány év kommunizmus, a Lengyel Népköztársaság savanyú képű lakosai éltek itt, ivászat, westernsorozatok, proli szex, epilálatlan lábak, nyugodtan aludtak a nyugdíjasok, fűszertelen ebédek, az erkélyen száradt a mosás, és senki se kapart, most meg, nem azért mondom, mert Gebe egy labilis tyúk, bár egy kicsit az, de én is hallottam valamit.
A monoklis szemű nő behúzta maga után a próbafülke függönyét, levette a napszemüvegét, a blúzát, és némi gondolkodás után a melltartóját is. Negyven év körüli, gyönyörű mellekkel. Megnézi magát a tükörben. Nem vékony. Már látja, hogy túl szűk pulóvert hozott be, nem érdemes felpróbálni, de azért felpróbálja, szűk. Ideges lesz. „Inkább cipőt veszek.” Leveszi a pulóvert, a nadrágját, kicsit gondolkodik, és a bugyiját is, nézi magát, és szexelni támad kedve. Felpróbál egy ruhát, szinte bele kell tömnie magát, minden óvatosságára szüksége van, hogy el ne szakítsa, amikor leveszi. Fölpróbál egy szoknyát, jöhet, szép a vádlija és a térde. Fölvesz egy topot, kicsit szűk, de rendben, megnéz egy shortot is, az is jó. Máris jobb a kedve. Jó, hogy szabadságot vett ki, és nem kell ilyen szemmel mutatkoznia a lányok előtt az irodában. Meztelenül áll, nézi magát a tükörben, úgy véli, nem is rossz. Reméli, hogy valaki leskelődik. Felöltözik, már az italra gondol, meg hogy hova kéne menni. A pénztárnál jut eszébe, hogy valamit elfelejtett felvenni. Az eladónő együtt érzőn nézegeti a monokliját. Először felhúzza magát, de aztán vállat von, és szélesen elmosolyodik. „Kidobtam azt a faszt.”
Az eladókislánynak felderül az arca. „Adok önnek öt százalék kedvezményt.”
Gebe melankolikus köddel a szemében forrón az arcomba suttogta, hogy valószínűleg zsidó származású, bár nincs bizonyosság, mert a családja titkolta a tényt a világ elől, és előle is, szóval ez csak megérzés, de tudod… Ó, én nyomorult, agressziója és megvetése maradványaitól is megfosztott punk.
– Gebe, könyörgöm, ne fantáziálj, a Baryła vezetéknév teljesen szláv hangzású, ne akarj már beállni a lázadó vízililiomok hosszú sorába, akik kétségbeesetten igyekeznek eredetiek lenni, és aztán egytől egyig ugyanolyan szánalmasan végzik.
Gebének elvörösödött a füle, könnyes lett a szeme, a szájából pedig egy mag lövellt ki. Röptében, ragadósan és nedvesen talált állon. Felizgatott ez az agresszió.
– Nehogy már megsértődj. – Megérintettem a térdét.
– Takarodj – mondta.
Fordította: Németh Orsolya
Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája
Kossuth Kiadó, 2014
Posted on 2014. április 29. kedd Szerző: olvassbele
0