Nincsen tétje | Bulgakov: Képmutatók cselszövése

Jeges-Varga Ferenc |

A tehetség velünk született adomány, amit lehetőség szerint a közösség hasznára kell fordítani. De vajon melyik a felelős mű­vész útja? Fecsérelje ötleteit a nagyérdemű olcsó szóra­kozta­tására, vagy inkább a sokaságot foglalkoztató kérdések kreatív megválaszolásával foglalkozzon? És van még egy ennél is messzebb vivő kérdés: nevelheti-e a zseni a közönségét saját belátása szerint, vagy joga s lehetősége csupán annyi, hogy tükröt tarthat elé?

Abból mindig baj van, ha egy színházrendező felismerhetően meri kritizálni kortársait. A hatalom nem különösen kedveli, ha élcelődnek gyengeségein. De vajon bátor dolog szembe menni vele, vagy felesleges vakmerőség ez a magatartás? És mi az ára az igazmondásnak? A kivételes képességű ember csak addig érdekes, amíg nem sérti az uralkodó elit hiúságát. Gúzsba köti-e magát a művész, ha megpróbál dörgölőzni a nálánál erősebbekhez? Az igazság abszolút érték vagy lehet alku kérdése?

A Képmutatók cselszövése című színművében meg­fogalmazott kérdéseivel Mihail Bulgakov az eleve­nünkbe talál. A francia komédiás zseni, Molière éle­té­nek és halálának egyes mozzanatait felhasz­nálva mutatja be a hatalom természetét – és a csap­dájában vergődő emberek tragikomikus szerep­játékát. Szikszai Rémusz apró részletekig ki­dol­go­zott koncepció szerint, következetesen játszat­ja el a hamisságok, álnokoskodások történetét.

Bulgakov szövegkönyvét követve XIV. Lajos ural­ko­dásának idejébe ugrunk vissza (bár a téma apro­póján maradhatnánk akár a jelenben is), amikor is Molière irányítja a királyi teátrum társulatát. A színpad estéről estére a közönség üdvrivalgásától hangos, de a sikert jelző taps csak akkor jár, ha a Napkirály elismerően összecsapja fenséges tenye­rét. Kit érdekel, hogy érti-e, mi zajlik a színen. Ha őfelségének tetszik a játék, a színház napszámosai másnap is gyakorolhatják mesterségüket. A kulisszák mögött ezért mindenki szorong, hiszen az egész életük múlik egyetlen ember mosolyán.

Úgy tűnik, Lajos bírja Molière komédiázását, s még az sem zavarja nagyon, hogy a mester olykor kínos karikatúrát rajzol magas egyházi méltóságokról vagy főrendekről. A Tartuffe-fel például végleg magára haragítja Charron érseket, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a király előtt lejárassa.

Nincs könnyű dolga, de Molière-en lehet fogást ta­lál­ni. Az ő vesztét (is) szívügyek okozzák. Az örege­dő Molière egykori kedvesének fiatal húga iránt gyúl szerelemre. Nem is sejti, hogy a húgnak tu­dott Armande voltaképpen a tulajdon gyermeke. Dramaturgiailag eleve elrendeltetett, hogy a titok kitudódjon. A képmutatók hada türelmetlenül vár­ja a megfelelő pillanatot, hogy végre lecsapjon a színigazgatóra. Ne is áltassuk magunkat, XIV. Lajos nem demokrata. Abszolút uralkodó. Molière-t csak addig támogatja, amíg piszkálódásai nem érintik felséges személyét. A (végül is vérfertőző) házasság megbocsáthatatlan bűn a felkent király szemében.

Az előadás nyitójelenetében a színpad nézőtérhez közelebbi felén rengeteg jelmezt rendeztek sorba. Molière társulatának színészei öltik magukra az aktuális szerepeket, miközben a függöny mögül lesik játszó társaikat és az előadásukra kíváncsi királyt, aki kifejezéstelenül állja fürkésző tekintetüket. A függöny túloldaláról tapsot, füttyöt hallunk – a királyi színház közönségének tetszésnyilvánításait. Mi pedig Molière színészei mögül figyeljük, mi zajlik a színházon belüli színházban.

Később a függönyt jelző díszletelemet a színpad hátsó részére helyezik át, az egész játszótér a kulisszák mögé kalauzol. De egy kis átrendezés után láthatóvá válik egy másik jelenetben a királyi trónterem és az Oltáriszentség Társaság sötét gyülekezőhelye is. Szikszai elgondolásában kezdettől fogva egymásra tükröződik a színpad és a nézőtér, játék és valóság felesel egymással. Minden egyes jelenet a dolgok duplafenekűsége mutatkozik meg. Bulgakov művében Molière egész élete a színpadon zajlik, műveiben élete témáit írja meg. Szikszai a kettős szereposztásokkal is ráerősít erre. A játszók egyszerre Molière társulatának színészei és szereplők a drámaíró saját történetében.

Fodor Tamás alakítja a pökhendi színházcsinálót, aki egész életében a valóságot akarja újraírni. De a másolat sosem ad valós képet az eredetiről. Molière lehet bármekkora despota a színházában, éppen a királlyal szembeni kiszolgáltatottsága mutatja meg, mennyire törékeny művészi szabadsága. Az előadás másik főszereplője Nagypál Gábor önérzetes királya, aki láthatóan nem ostoba és nem véreskezű uralkodó. Kedélyesen elcseveg alattvalóival, ám amikor kell, meghúzza a határokat. Csak a miheztartás végett.

Tamási Zoltán savanyú színészt és érzéketlen érseket alakít, Tóth József a színházban és az udvarban is szellemes és gúnyos bolond. Kovács Krisztián forrófejű fogadott fiú, Bercsényi Péter megszállott vándorprédikátor és férfias színésznő (!). Némedi Árpád szerepeit elsorolni is nehéz: hamiskártyás, bűvész, színész és szerzetes egyszerre. Király Attila játssza az egyetlen becsületes figurát, a krónikást, de azért neki is jut kétes szerep, a kevély testőrparancsnoké. Kerekes Éva méltósággal viseli a megcsalt szerető sorsát, Sárközi-Nagy Ilona a naiv tisztaságot mintázza, akiről azonban éppúgy ledumálja a bugyit az agg színházmester, mint a szenvedélyes színész­palánta.

Szellemes jelenetek egész sora szól a valóság megcsúfolásáról és a teremtett illúzió le­leplezéséről. Kifejezetten mulatságos pillanat, amikor a D’Orsigni márkit játszó Király Attila leállítja és újrakezdi a mozdulatsort, amelyben képtelen volt előrántani a kardját. De Nagypál Gábor sokszoros képmásából álló paraván is ötletesen figurázza ki a nar­cisztikus Napkirály személyi kultuszát. S igazán üde színfolt a király és a hamis kártyás Lessaque márki kártyapartija, akik között egy tálcával rohangáló apród osztja le a la­pokat.

De a színészek díszletmunkások és rendezők is egyben. Előttünk rendezik át a teret a következő je­le­nethez. Instrukciókat adnak a háttérben dol­go­zók­nak a füg­göny leeresz­té­sére, a fények kioltására. A játék be­fe­jezésével pedig belekezdenek a színpad bon­tásába is.

Jó néhány figyelemreméltó színészi pillanatnak le­he­tünk tanúi és sok a remek rendezői ötlet, mégsem érik össze igazán Szikszai munkája. Az eltúlzott teat­ralitás még illik a darab hamiskodásokon ironizáló hang­vételéhez. De nincs íve az előadásnak, ván­szorog a szín­padi játék. Egy-egy momentummal a mához is szólnak, de nem tudják igazán a mai viszonyokra lefordítani a darabbeli konfliktust. Kor­rekten előadják Bulgakov művét, de nem érzem azt, hogy igazán tétje lenne a látottaknak.

Szikszai úgy jár, mint az eminens tanuló, aki be­biflázza a tananyagot, de feleléskor csak a lénye­get nem tudja érthetően visszamondani. A részle­tek­re talán túlságosan figyelt, de arra már nem volt elég ereje, hogy a manapság is aktuális témában mondjon valami fontosat. A végén a krónikás még szánkba is rágja, mi vezetett a nagy Molière elhíresült halálához. Aki azonban figyelt az előadás címére, már amúgy is tudja.

Bulgakov: Képmutatók cselszövése – A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Füge Produkció és a Szkéné Színház közös előadása
Fordította: Elbert János
Rendező: Szikszai Rémusz

Jean-Baptiste Poquelin, Molière, neves drámaíró és színész: Fodor Tamás
Madeleine Béjart, színésznő: Kerekes Éva
Armande Béjart Molière, színésznő: Sárközi-Nagy Ilona
Mariette Rivaille, színésznő: Bercsényi Péter
Charles de La Grange, színész: Király Attila
Zacharie Moirron, neves hősszerelmes: Kovács Krisztián
Philibert Du Croisy, színész: Nagypál Gábor
Antoine De Sette, színész: Tamási Zoltán
Piere Vaillant, színész: Némedi Árpád
Jean-Jaques Bouton, színházi koppantó: Tóth József
Nagy Lajos, Franciaország királya: Nagypál Gábor
Marquis D’Orsigni, a „Félszemű”, a királyi testőrség parancsnoka: Király Attila
Marquis De Charron, Párizs érseke: Tamási Zoltán
Marquis De Lessaque, kártyás: Némedi Árpád
Igazságos varga, udvari bolond: Tóth József
Bűvész, csembalóval: Némedi Árpád
Ismeretlen álarcos hölgy: Sárközi-Nagy Ilona
Bartholomé atya, vándorprédikátor: Bercsényi Péter
Erő Testvér, az Oltáriszentség Társaság tagja: Némedi Árpád
Hűség Testvér, az Oltáriszentség Társaság tagja: Bercsényi Péter

Jelmez: Papp Janó
Díszlet: Varga Járó Ilona – Szikszai Rémusz

Az előadás 2013. december 17-én vendégszerepelt Pécsett, a Zsolnay Kulturális Negyedben.