Feldmár András: Ébredések (részlet)

»Vidáman zuhanunk« | Beszélgetés Kis Tiborral

Üdvözöllek, Tibi!
– Én is köszöntelek, András! És köszöntöm a közönséget is, hiszen ezt úgy illik, az elején, így tanultam pedagógus szüleimtől.

Ez az egész úgy kezdődött, hogy egyszer, valaki megmutatta nekem ezeket a sorokat:

„azóta szüntelen
őt látom mindenhol
meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torz tükör
szentjánosbogarak
fényében tündököl.

Nekem ez nagyon tetszett, ezért betettem mottónak az egyik könyvem elejére. Ezt a könyvet most dedikáltam is, és neked adom!
– Köszönöm szépen! Ma már gyűjtöm a könyveket. Szuper, már most megérte eljönni!

Arra gondoltam, hogy nagyon jó bevezető lenne ahhoz, amiről később beszélni fogok, ha amolyan ad hoc módon, spontán beszélgetésbe elegyednénk arról, hogy hogyan téved az ember olyan tudatállapotokba, amelyekből nehéz kikászálódni. Engem például már egészen pici gyerekkorom óta érdekeltek más tudatállapotok, amelyek különböztek attól, mint amilyenben a szüleim voltak. És ha ezt másképp nem tudtam elérni, akkor csak pörögtem és pörögtem, egészen addig, amíg el nem estem. Vagy fojtogattam magam. Te mit csináltál?
– Én féltem! Leginkább kamasz koromban fordult elő, hogy szándékosan más tudatállapotba szerettem volna kerülni, és persze leginkább a tradicionális alkohollal próbálkoztam, meg az egyszerűbb drogokkal. Leginkább akkor izgatott az a gondolat, hogy mindenképpen valami mást akarok megtapasztalni. Gyerekkoromban – legalábbis mások elmondása szerint – elég „ufó” voltam ahhoz, hogy meg legyek elégedve azzal az állapottal, amiben vagyok. Persze igazság szerint – és ezt szintén mások elmondása alapján tudom – a kipróbálás szenvedélye, a kaland utáni vágy mindig megvolt bennem, és ezek eljuttattak bizonyos helyekre, és ezzel kapcsolatban bizonyos tapasztalatokat már gyerekként is átéltem. De a legkeményebb eltévelyedés az akkor történt, amikor megijedtem. Tehát igazából akkor léptem rá leginkább egy olyan útra, ami karakteresebb ebből a szempontból.

Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy mi ijesztett meg?
– Saját magam elsősorban. Nagyon nehéz ezt elmondani, mert ez egy olyan folyamat volt, ami a mai napig megemészthetetlen számomra. Amikor ez az úgynevezett „rock and roll életforma”, rengeteg átmulatott, bohém éjszaka, italozások és drogozások után elért, úgymond, a csúcsára, akkor egy olyan állapotba kerültem, ahol ezeknek a fedésében, vagy inkább ezeknek a homályában már nem voltam képes megtapasztalni, hogy hová is jutottam valójában. És amikor egy pillanatra kristálytiszta lett a kép, akkor nagyon megijedtem attól a dologtól, hogy hol is vagyok, és életemben először valóban nehéz felelősségérzet szállt meg, de ezzel együtt a tehetetlenség érzése is, tehetetlenség a változtatásra, és ez ijesztett meg igazából: hogy én ezen nem tudok változtatni, hogy tulajdonképpen kiszolgáltatottá váltam saját magammal szemben. Ez volt gyakorlatilag a függőség, így nevezhetjük.

Azoknak az embereknek, akik erről meséltek nekem, és néhányszor, amikor én magam elvesztettem a saját utamat, és nagyon féltem nekem is csak az segített, ha olyan valaki került mellém, aki nem félt. Emlékszem, amikor három és fél, négy-, ötéves voltam, én anyám és apám nélkül, idegeneknek a karján ültem, miközben bombák zuhantak Budapestre, házak égtek, az ég piros volt, és géppuskaropogás hallatszott mindenhonnan. És én mindig csak annak az arcát néztem, akinek a karján ültem. Hogyha félelmet láttam az arcán, akkor rettenetesen megijedtem én is. De akármi történt, hogyha nem láttam félelmet az arcán, én se féltem.
– Ezek érdekes dolgok… Én magam még nem éltem át bombázást, de ha valami olyan szorult helyzetbe kerültem, ahol megjelent az emberi félelem – mondjuk egy autóbaleset lehetősége vagy akármi –, az mindig iszonyatosan kitisztította az elmémet, és inkább beindított. Egyszóval ezt az átlagos emberi félelmet, a külső dolgoktól való félelmet én sokkal kevésbé ismerem, mert az ilyen dolgok mindig valahogy összerántanak engem. Amikor van egy feladatot, amikor úgy érzem, hogy tennem kell valamit vagy meg kell oldani egy helyzetet, az valamiért mindig nagyon inspirált, és olyankor iszonyatosan beindul az elmém, és mindenféle kreatív ötletekkel áll elő, hogy mit is kéne csinálni. Tehát én nem teljesen így értettem a félelmet, hanem inkább egy afféle belső félelemre gondoltam, amikor önmagam találkozom a saját sötét, elveszett énemmel, aki sokkal nagyobbra hízott, mint hogy bánni tudjak vele.

Aha! És akkor a veszély az, hogy esetleg soha többé nem találod meg a visszautat oda, ahol jól érezted magad?
– Sőt, éppen az a félelem oka, hogy erre nincs esély, hogy nem látok erre megoldást. Tehát nem az van, hogy oké, nagy baj van, de meg tudom oldani, hanem pont a reménytelenség okozza a félelmet. Hiszen ha az ember igazán tehetetlenné válik valamivel kapcsolatban, akkor az olyan, mintha egy repülőn ülne, ami éppen zuhan. Az egy iszonyú tehetetlen érzés. Mindig azon szoktam gondolkodni, amikor repülőn ülök, hogy miért nem lehet valamilyen ejtőernyőket tenni rá, vagy valami mást, hogy mégse legyen ez az érzés bennem, hogy ha felszállok egy repülőre, és az egyszer csak elkezd zuhanni, akkor az egyetlen lehetőségem a tehetetlenség elfogadása, merthogy ez az egyetlen kiút a tehetetlenségből. De az ember azért mégiscsak szeretne változtatni bizonyos helyzeteken. És arra gondoltam, hogy amikor a rakétákat visszaengedik, akkor azokon is kinyílik egy ernyő – akkor miért nem lehet ugyanezt megcsinálni a repülővel? Persze a tudományos részletekbe nem ástam magam bele, nem vagyok mérnök, aki ilyesmikkel foglalkozik, de azt gondolom, hogy talán csak azért nem csinálják meg, mert nagyon sok pénzébe kerülne a légitársaságoknak…

Vagy te is hordhatnál egy ejtőernyőt állandóan!
– Igen, ez is egy megoldás lenne, de akkor még mindig ott van, hogy iszonyú sebességgel száguldunk, és nem biztos, hogy ekkora sebességnél ki tudok ugrani a gépből. Ráadásul akkor nyilván teljes káosz van. Nem arról van szó, hogy nagyon parás lennék a repülőkön, csak mindig eszembe jut ez a gondolat a tehetetlenségről, hogy milyen furcsa dolog, amikor az ember teljesen tehetetlen. Még a hajón is gondolhatja azt az ember, hogy végül is, ha elsüllyed, akkor tud úszni, vagy bele tud kapaszkodni valamibe. De van egy olyan fajta tehetetlenség, ahol nincs más esély. Csak a tehetetlenség elfogadása.

Igen. Na most mi van akkor, hogyha ez a meglátás, hogy zuhanunk, ez maga a valóság? És általában mi nem akarunk tudni erről, és csak bizonyos időpontokban döbbenünk rá erre, és utána megint nem akarunk tudni róla. Mert szerintem lehetséges, hogy ebben a pillanatban te és én itt ülünk, és zuhanunk. Én nem tudjuk, hogy melyikünk fog előbb a földre esni, és meghalni. És nem lehet semmibe se kapaszkodni. Akármit csinálunk, zuhanunk. A legjobb, amit tehetünk, az, hogy élvezzük egymás társaságát.
– Zuhanás közben.

Igen.
– Vidáman zuhanunk! Így van! Tulajdonképpen most elmondtad a megoldást! Na, hát nekem ehhez kellett egy pár év, mire erre rájöttem.

Mondd el, hogy mi segített!
– Arra nagyon kevés az idő… Ez egy nagyon hosszú folyamat volt. De nagyon sokszor előfordul, hogy az, ami rossz érzést vált ki belőlem, annak éppen az ellentéte a megoldás. Ezt úgy értem, hogy az olyan dolgok, amelyek a probléma felé tartanak, vagy negatív irányba tartanak, azok akármilyen rosszak is, én tehetem őket még rosszabbá, de akár jóvá is fordíthatom őket. Önsajnálattal, mások hibáztatásával vagy bizonyos helyzetek el nem fogadásával például tovább mélyíthetem a gödrömet. Ugyanakkor elfogadhatom, hogy ez van, és elfogadhatom azt is, hogy sokkal valószerűbb a bizonytalanság, és sokkal szürreálisabb, és irracionálisabb, gyakorlatilag nem létező a biztonság vagy a bizonyosság. Az emberek biztonságra vágynak – ami gyakorlatilag nincs. A bizonytalanságra viszont negatívan tekintenek. De ha én azt mondom, hogy a bizonytalanság a realitás, akkor már hátra is dőlhetek, hogy ez így rendben is van. Tehát valami ehhez hasonló dolgok segítettek spirituálisan, meg az, hogy szerintem, ha valaki nagy bajban van, és valamiféle megoldást keres, akkor munkával eljuthat oda, hogy megoldásai legyenek. Tudom, hogy neked vannak más ötleteid, az előbb az ajtó mögött mondtál egy-kettőt… Nekem nagyon nagy meló volt, hogy valahogy egy működő embert csináljak abból, amelyik nem működött ezektől a gondolatoktól.

Igen, egy konkrét munka az nagyon a jelenbe hoz. Hogyha dolgozol, és odafigyelsz, akkor elfelejted, hogy mi volt, nincs időd azon gondolkozni, hogy mi lesz, és csak azzal foglalkozol, ami az orrod előtt van.
– A jelen az egy nagyon nagy kulcs. A kisgyerekek sokkal jobban tudják ezt, mint mi, felnőttek. A gyermek a jelenben él, a jelenbe köröz, az egyik pillanatban sír, a másikban nevet, miközben az anyuka mellette tolja a kocsiját, és azon gondolkodik, hogy bedobta-e a pénzt a parkolóórába, vagy nem, elzárta-e a gázt, vagy nem… Ez tipikus felnőtt gondolkodás, hogy nem tudunk a jelenben élni. És szerintem nagyon fontos, hogy ezt újra megtanuljuk felnőttként. Számomra legalábbis nagyon fontos volt, hogy újra a jelenben tudjak lenni, egyrészt, mert az az egyetlen valóság, másrészt mert egyedül ott érezhetem magamat otthon. De ez is meló volt. Azokban az időkben, amelyekről már meséltem, én inkább azt csináltam, hogy összehúztam a múltból és a jövőből a lehetséges összes félelmet. Egy részét a tapasztalatból, egy másikat pedig a jövőben létezhető félelmekből, és így tulajdonképpen a jelenre csak hugyozni tudtam, vagyis a jelen számomra akkor nem létezett. Ezt a kettőt el kellett felejtenem, és vissza kellett térnem abba, ami van. Ez persze lehet, hogy nagyon egyszerűen hangzik, de nekem nem volt olyan egyszerű. Az elmém ráállt egyfajta gondolkodásra, és ezt nem sikerült egyetlen kattintással átállítanom.

Voltak mások, akik segítettek neked, vagy csak az segített, hogy volt egy környezet, ahol adtak neked időt, megszégyenítés nélkül, hogy megtaláld a saját utadat?
– Sokan voltak, akik segíteni szerettek volna, de addig, amíg én nem tettem fel a kezem, és valóban nem bíztam rá magam másokra, addig nem tudtak segíteni. Addig az Úristen se tudott volna segíteni, amíg én igazán nem akartam. Valószínűleg nem is hittem benne, hogy ezen lehet változtatni, és ez valahogy összefüggött az egóval is. Mert én a legnyomorultabb állapotban is azt gondoltam, hogy azért mégiscsak én tudom jobban, hogy mi jó nekem. Amikor bajban voltam, bárki jött, és akármilyen okos is volt, ezt gondoltam. Mert persze én még a segítségkérésben is egy kicsit sznob voltam, és csak olyan, nagyon menő emberekhez igyekeztem odamenni segítséget kérni, akikre felnéztem. És aztán velük is eljutottam odáig, hogy azt gondoltam: nem, ők sem tudják. És végül eljutottam az Úristenig. És az Úristen sem tudta. Még mindig én tudtam a legjobban. És amíg ez volt, hogy még mindig én tudtam a legjobban, és én akartam irányítani ezeket a dolgokat, addig nem bíztam rá magam senkire, addig senki nem tudott segíteni nekem.

A tizenkét lépcsőnek az első foka az, hogy bevallod vagy rájössz, hogy a probléma nagyobb, mint te vagy.
– Igen, az, hogy beismerem: tehetetlen vagyok a problémával szemben, és az életem irányíthatatlanná vált. Ez az első. Amíg ezt nem ismerem be, addig nem nagyon lehet segíteni. Így van!

És volt valami tragédia vagy valami katasztrófa, ami átbillentett ide, hogy ezt megengedd?
– A sorozatos kudarcok és a nagyjából két-két és fél év körözés mindenféle alternatív megoldások körül: kórház, pszichiátria, külföldi utazások, könyvek, barátok, emberek. És sehogy nem sikerült megoldanom ezt a dolgot, ami együtt járt egy pszichés zavarral: nem tudtam aludni. Az elmém olyan járataiba jutottam el, ahol tényleg a legsötétebb manók laktak. Iszonyú, horrorisztikus történet volt. Nem gondoltam volna, hogy az ember ilyet megélhet. Azt gondoltam, filmen meg könyvben létezik ilyen, de nem tudtam, hogy ez ilyen a valóságban. Az volt a lényeg, hogy miközben kezdtem belefáradni a kudarcokba, mindig akadtak olyan öt-tíz másodperces, esetleg egy-két perces tiszta vagy tisztának tűnő gondolatok, amikor nem ebben az őrületben pörögtem, és akkor mindig jött egy-egy ötlet is, és az egyik ötlet véletlenül bevált. Ez az volt, hogy menjek, és szakadjak ki ebből az egészből. Ezt egy nagyon jó pszichiáter is ajánlotta nekem, aki szintén kezelt. Azt mondta, így nem nagyon tud velem mit csinálni. És akkor elmentem egy bentlakásos terápiára, és aztán ott töltöttem több mint egy évet, együtt hasonló cipőben járó narkollegákkal és narkolleginákkal. És a közös utazás a felépülésben, ez az együttes erő, az, hogy együtt vagyunk, és mindannyian azért dolgozunk, hogy ebből kiszakadjunk: nekem ez segített. Ezt a fajta erőt általában valamiféle felsőbb erőnek hívjuk, ami lehet akár egy közösség, lehet akár az Úristen – kinek mi tetszik metaforaként. Ami nagyon fontos benne, hogy rábízzam magam erre az erőre, hogy higgyek abban, hogy van nálam valamifajta nagyobb hatalom. Ez lehet egy ember, több ember is, csoport, Úristen, bárki, aki segíthet.

Hány éves voltál, amikor belekeveredtél ebbe, amikor beleestél ebbe függőségbe?
– Nem tudom, honnan számoljam… De azt tudom, hogy ennek az egésznek volt egy olyan időszaka, amit én igazából még nem hívtam függőségnek, inkább valamiféle bohém művészéletnek, ami sokkal több „magas repüléssel” ajándékozott meg, mint méllyel. Aztán, nem is tudom, talán olyan huszonkilenc-harminc lehettem, amikor eljött ez a becsapódás, amikor ez a mélyrepülés elkezdődött, a dolog sötétebb része.

És azt mondtad, hogy ez meglepett téged, mert addig úgy gondoltad, az ilyesmi csak másokkal történik meg?
– Igen.

Szerintem ez nagyon fontos! A pszichiátriának ugyanis az az alapelve – és nemcsak a függőséggel, hanem bármi mással kapcsolatban is –, hogy mi soha nem őrülhetünk meg, csak ők. És szerintem te is rájöttél – ahogy én is rájöttem –, hogy nincs mi, és nincs ők, hanem mindannyian egy csónakban evezünk, és ha lehet, akkor segítünk egymáson.
– Így van!

Viszont, amikor kint beszélgettünk, azt mondtad, hogy nem adnál tanácsot senkinek. Ez így van?
– Igen, ebben az ügyben abszolút.

Szóval azt se mondanád, hogy kerüljék ezt el, vagy hogy vigyázzanak?
– Nem!

Én se mondanám!
– A hétköznapi beszédben talán mondok ilyeneket, mit tudom én, jön a villamos, és valaki ott áll a síneken, annak biztos mondanám, hogy vigyázzon, mert látom, hogy nem figyel, de amúgy ilyesfajta komolyabb dolgokban nem. De ha mégis észrevennétek, hogy véletlenül ezt teszem, mert vannak ilyen beidegződéseim, akkor szóljatok rám!

Élő példája vagy annak, hogy ha a legrosszabb megtörténik, abból is ki lehet préselni valami jót.
– Jó, hogy azt mondtad, hogy élő példája – vagy akár élő példánya – és nem pedig azt, hogy jó példája. Mert jó példának lenni az szerintem nagyon felemás dolog. Én sem gondolom a sajátomat jó példának. Ez annak példa, akinek ez példa lehet. De sokakból éppen ellentétes érzelmeket vált ki az én példám. Például amikor én változtattam ezeken a dolgokon, akkor az aktív függő cimboráim inkább eltávolodtak tőlem, és azt mondták, hogy agymosáson mentem keresztül, meg ilyesmi. Ez persze normális, hiszen védték a saját függőségüket, azt az állapotot, amiben voltak, hiszen egy ilyen típusú lény, mint én, veszélyeztette volna őket. Vagyis én ezt is abszolút megértem, mert nehéz ezzel együtt élni. És azért sem adok tanácsot, mert azt gondolom, hogy ha én magamtól beszélek valamiről, akkor majd az, akinek szüksége van abból valami hasznos információra, majd úgyis kiszedi magának. De annyi jó tanáccsal vagyunk megáldva ebben a modern világban, ebben az irgalmatlan információs áradatban, hogy a sok iszonyatos jó tanács között valahogy mégiscsak el tudunk veszni. Tehát én nem hiszek ebben a dologban.

Feldmár András: Ébredések
Jaffa Kiadó, 2012

• Recenziónk: Gyógyító víziók
• Fülszöveg