Az anyák (időrendi sorrendben)
– Amalia Freud, született Nathanshon (1835–1930) – Jákob felesége, Sigmund, Julius, Anna, Rosa, Mitzi, Dolfi, Paula és Alexander édesanyja
– Jeanne Proust, született Weil (1849–1905) – Adrién felesége, Marcel és Robert édesanyja
– Pauline Einstein, született Koch (1858–1920) – Hermann felesége, Albert és Maja édesanyja
– Minnie Marx, született Schönberg (1865–1929) – Sámuel felesége, a Marx fivérek – Leonard (Chico), Adolph (Harpo), Julius (Groucho), Milton (Gummo), Herbert (Zeppo) – édesanyja
– Louise Cohen, született Ferro (1870–1943) – Marco felesége, Albert édesanyja
– Mina Kacew, született Owczynska, művésznevén Nyina Boriszovszkaja (1883–1941) – Arieh felesége, Roman (ismertebb nevén Romain Gary) édesanyja
– Nettie Königsberg, született Cherry (1906–2002) – Martin felesége, Allan (ismertebb nevén Woody Allen) és Letty édesanyja
1 | Az anyák mennyországa
»Isten azért teremtette a zsidó anyákat, mert nem volt ideje mindent egyedül csinálni.«
Zsidó mondás
– Sír. Legalábbis úgy látom.
– De hát miért?
– Lehet, hogy nem tudja, hogy meghalt?
– Az még nem ok arra, hogy szomorú legyen.
– Talán elfelejtette már, milyen volt, amikor ön érkezett meg ide, a zsidó anyák mennyországába.
– Ön akkor még itt sem volt.
– Akkor is tudom, mert mesélték a többiek.
– Jól van, jól van, Mindentudó Asszonyság.
Két perlekedő idős hölgy közeledett tipegve Rebeccához, aki minden igyekezete ellenére sem tudta visszatartani a könnyeit. Elvesztette uralmát a teste fölött. Mintha már nem is tartozott volna hozzá. Nem értette, mi történik vele, hiszen sosem állt szokásában sírni, elveszettnek érezni magát, még csak meglepődni sem. Eleddig sikeresen elkerült minden olyan váratlan eseményt, amely elbizonytalanította volna. A kiszolgáltatottság és talán a csalódás elkerülése végett, a saját kezébe vette az életét, elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra ura lesz létezésének, érzelmeinek. Vasfegyelmet követelt meg önmagától, amit következetesen be is tartott. Úgy szerette a rendet, a kiszámíthatóságot és a fegyelmet, mint más a semmittevést, a lazsálást. Rebecca mindenről listát vezetett: a kiadásairól; a könyvekről, amiket olvasott, és amiket még nem – ez a lista hosszabb volt az előzőnél; megjegyzendő gondolatairól; megszervezendő utazásokról; menetrendekről; útitervekről… Semmit nem bízott a véletlenre.
Annál jobban meglepte, hogy így elhagyta magát. Mi történt vele? Hol van? Kik ezek a nők, akik ránézésre a nagyanyái, sőt dédanyái lehetnének, ráadásul úgy vannak felöltözve, mintha a 20-as éveket írnánk? Visszakerült volna a múltba? Vagy jelmezbálba cseppent? Miért néznek olyan furcsán, mit sugdosnak egymásnak? Vajon egyikük a ház tulajdonosnője? A mogyorófa asztalnak támaszkodva megpróbált felállni. Miért tűnt fel neki, hogy milyen fából van az asztal, amikor jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél?
Az alacsonyabbik idős hölgy jelzett neki, hogy foglaljon helyet a mély, fekete bársonykanapén, ami legalább olyan sötét volt, mint a hölgy tekintete. Mandulavágású szemei erősen ki voltak festve, vonásait a kora határozta meg, arca telt volt, mégis nagyon határozott. Felemelt fátylú kalapot viselt, és egy meglehetősen olcsónak tűnő csipkeruhát. Mosolygott, és kedvesen megszólította:
– Hogy hívják, aranyom?
– Rebecca Rosenthal. És önt?
– Louise Cohen vagyok, Albert édesanyja – válaszolt az alacsony hölgy. – Talán hallott már róla…
– Albert Cohen édesanyja? – kérdezett vissza Rebecca félénken, mint amikor váratlanul egy hírességgel találja magát szembe az ember. – Az Úr szépe szerzője az ön fia?
– Nem megmondtam, hogy Albert ismert ember volt? – örömködött Louise a másik, magasabb, impozánsabb termetű hölgy felé fordulva, aki egy kicsit talán erőszakosan kérdezett vissza:
– És a Marx fivéreket, őket is ismeri?
– Csak azt ne mondja, hogy ön az édesanyjuk!
Minnie Marx felkacagott. Úgy nézett ki, mintha egy Erckmann-Chatrian-regényből lépett volna ki – fekete ruhájában, aminek a nyakkivágását egy bross fogta össze, ondolált hajával és vastagon púderezett, kerek arcával, amit vörösre rúzsozott szája uralt.
– Mondjuk úgy, hogy nekem köszönhetik a népszerűségüket!
– Ne kérkedjen, Minnie, nézze, milyen fáradt már így is szegény Rebecca!
– Ugyan, egyáltalán nem – mondta Rebecca. – Rajongok a Marx fivérekért. Volt idő, amikor minden vasárnap este elmentem egy kísérleti művészmoziba, csak hogy láthassam a filmjeiket. A Kacsaleves és a Szobaszolgálat a kedvenceim. Hatásos ellenszernek bizonyultak szomorúság ellen. Groucho volt a legmulatságosabb a nagy bajszával, a New York-i akcentusával és az abszurd humorával. Ő nyűgözött le a legjobban.
– Chicónál is jobban? – kérdezte Minnie.
Hogy meg ne sértse a Marx fivérek édesanyját, Rebecca a többiekről is mondott valamit.
– Mindannyian nagyon szórakoztatóak voltak. Azt hiszem, azt szerettem bennük a legjobban, hogy minden filmjükben feltűnnek ugyanazok a képek: Harpo és a hárfája, Chico fergeteges akcentusa, Margaret Dumont bosszús arckifejezése, amikor rájön, hogy az az ellenállhatatlan Groucho már megint átverte.
– Határozottan elfogult Grouchóval szemben – vetette közbe Minnie.
– Aki a „walk this way”-t kitalálta, az meg is érdemli – válaszolta Rebecca.
Minnie felkacagott, majd tett egy pár lépést Groucho félreismerhetetlen stílusában, nagy léptekkel, előredőlve, szivart pöfögtetve.
– És Albert-ről miért nem beszélünk? – kérdezte Louise Cohen.
– Az Úr szépe teljesen elvarázsolt. Solal jóképű, intelligens, vonzó és kétségbeesett. Imádtam. Úgy képzelem, a szerző bizonyára hasonlít rá.
Louise Cohen büszkeségtől pironkodva ismerte be:
– Bizony, bár a fiam tagadná, Solalnak és Albert-nek nem egy közös vonása van.
Rebecca úgy érezte magát, mint aki vizsgázik, csak éppen azt nem tudta, miből. Feltételezte, annál jobb, minél több részletet ismer a Marx fivérek és Cohen életéből, és hogy a bókokkal sem érdemes fukarkodnia. Eddig egészen jól teljesített. Meglepődött viszont saját magán, hogy ennyire igyekszik sikeresen teljesíteni egy olyan próbatételben, amelynek nem ismerte a tétjét. Hízelkedni akart ezeknek a nőknek? Most már örökké velük marad? Netán meghalt? Na, azt azért csak észrevette volna! Nem ment át semmilyen alagúton, nem látta a fehér fényt, nem pergett le előtte az élete az utolsó percben…
– Hallottam, amikor azt mondták, meghaltam. De ez lehetetlen, nem éreztem semmit.
– Csak nem emlékszik – mondta gyengéden Minnie.
Louise Cohen megkérdezte, mi történt azelőtt, hogy idekerült.
– Egyáltalán semmi.
Rebecca végignézett magán: felismerte kedvenc zöld pulóverét, a velúrnadrágot, ami kiemelte az alakját, és a magas sarkú rövid csizmát, amitől viszont fájt a lába. A környezetét leszámítva, semmi nem változott; egy szalonban volt, ahol azelőtt sosem járt.
– Mi a legutolsó emléke? – erősködött Louise Cohen.
– Mit kínozza ezt a fiatalasszonyt? Hagyja békén! Van így is elég baja.
– Nem én kezdtem, Minnie. Ne engem vádoljon! Rebeccának kutya baja. Csak egy kicsit össze van zavarodva, ennyi az egész.
Hogy merészelnek ezek így beszélni róla a jelenlétében? Rebecca úgy érezte magát, mintha ő lenne „az új lány” valami leánykollégiumban. Pont ő, aki annyira gyűlölte az új helyzeteket és az idegenek fizikai közelségét. Sehogy sem tudta mire vélni a helyzetet. Hogy került egy szobába Albert Cohen és a Marx fivérek anyjával? Ők honnan ismerték egymást egyáltalán? És miért voltak együtt, ha semmiben nem értettek egyet?
– Elmesélnék nekem az utolsó emlékeiket? – kérdezte, mert rájött, hogy ha nem vesz részt a játékban, soha nem jön rá, hova került. A kíváncsisága vitte előre. Úgy döntött, belevág:
– Kirepültem az autómból. Emlékszem, az eső átáztatta a ruhámat, pár másodperccel később pedig éles fájdalmat éreztem.
(…)
Natalie David-Weill
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – mondta Minnie lefegyverző kedvességgel. – Mi mindannyian átéltük ezt.
A két nő türelmesen várt. Idejük, mint a tenger. Rebecca megpróbált visszaemlékezni. Lassan beszélt, hogy egy részletet se mulasszon el.
– Semmit nem láttam, a percek megnyúltak – kezdett bele. – Haj és sár ment a szemembe. Megállapítottam, anélkül hogy felfogtam volna, hogy az autók fejjel lefelé mennek. Bizarr. Szép filmjelenet, gondoltam magamban, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Pedig ott feküdtem az aszfalton, láttam az autópálya vonalát a talaj és az autó alváza között. Bárki más küzdött volna az életéért. Én nem. Minél gyorsabban túl akartam lenni az egészen. Emlékszem, hogy izgatott lépteket, hangokat hallottam közeledni, tűzoltószirénát, futó embereket… Azt hiszem, ekkor veszthettem el az eszméletemet.
Úrrá lett rajta a pánik; most már biztos, hogy meghalt. Pedig tegnap még mit sem sejtett. Rengeteg találkozója lett volna ezen a héten. Tele volt tennivalóval.
– Például? – kérdezte Minnie.
– Franciatanár vagyok a Sorbonne-on, órákat kell adnom, dolgozatokat kell javítanom, foglalkoznom kell a diákjaimmal, de, ami a legfontosabb, van egy fiam. Nathannak hívják, és most magára maradt.
(…)
– Mi lesz Nathannal nélkülem? – kérdezte Rebecca. – Minden rezdülését ismerem: tudom, mire gondol, amikor hallgat, tudom, hogy visszafogottan mosolyog, amikor büszke magára, ismerem a fékezhetetlen hahotázásait, a napi bosszúságait. Minden hangulatát megértem. Tudom, hogy két párnával alszik, a takarót viszont nem tűri meg magán. Ezer közül is felismerem az álmos mosolyát, amivel minden reggel megörvendeztet. Én vagyok az egyetlen, aki hajlandó elviselni az indiai zenéit, amit olyan szívesen hallgat, és aki megdicséri az öltözködésben tett erőfeszítéseit, pedig nem hajlandó mást felvenni, csak a fehér ingeit, amik egyenruhaként sorakoznak a szekrényében. Mindig csendben maradtam, amikor úgy volt helyes. Tudtam, mivel lehet bátorítani, mivel motiválni.
– Majd megtanul egyedül élni, ne aggódjon – mondta óvatosan Louise.
– Mind azt hisszük, hogy pótolhatatlanok vagyunk – tette hozzá Minnie Marx. – De biztosíthatom, hogy a fia nagyon jól meglesz ön nélkül is. Ami az enyéimet illeti…
Rebecca a szavába vágott.
– Az utolsó találkozásunkkor összevesztünk. A fejéhez vágtam, hogy élhetetlen. Egy szó nélkül ment el, vissza se fordult.
Louise Cohen meghökkent. A maga részéről el sem tudta képzelni, hogy kritizálja az ő kis szeme fényét.
– Attól, hogy soha nem mondott ellent Albert-nek, még nem volt jobb anya – mondta Minnie Marx. – Én aztán sokszor kiabáltam a fiaimmal. Nem tűrtem ellentmondást, talán féltek is tőlem, de mindig hallgattak rám. És később még hálásak is voltak érte.
Rebecca felcsattant.
– De nem úgy halt meg, hogy dühösek voltak egymásra!
– Igaz. Elismerem, ez borzasztó érzés lehet.
Louise rátaposott Minnie lábára a tapintatlansága miatt. Minnie azzal vágott vissza, hogy a „szeme fényét” emlegetve ő sem volt különb.
– El kell mesélnem, hogyan történt – vágott közbe Rebecca. – Nathan egyszerűen kisétált a vizsgateremből, még mielőtt befejezte volna a dolgozatát jogból. Nekem semmit nem mondott, egy kollégámtól tudtam meg. Amikor kérdőre vontam, bevallotta, hogy utálja a jogot, csak azért tanulja, hogy én „az ügyvéd fiam”-ként beszélhessek róla. Megvádolt, hogy mindenbe beleütöm az orrom, pedig ő pontosan tudja, hogy mit csinál, hogy joga van a saját életét élni vagy akár megbukni egy vizsgán, ha úgy tartja kedve. És én, aki addig önelégülten azt hittem, hogy megúsztam a rettegett kamaszkori lázadást, most döbbenten hallgattam végig, ahogy keményen az arcomba vágott mindent, ami a szívét nyomta. Minden rosszért, ami valaha történt vele, engem tett felelőssé, azt mondta, miattam ment tönkre az élete… Mindezt tizennyolc évesen. És ez sokkal fontosabb, mint egy nevetséges vizsga, tette hozzá. Most már látom, hogy igaza volt.
– Ugyan már! Ez nem igaz! – kiáltott fel Minnie. – Ön pontosan tudta, mi a jó neki, ezért ragaszkodott ahhoz a vizsgához. A fiának hallgatnia kellett volna, önnek meg nem szabadna kételkednie magában.
– Most viccel? Egy szörnyeteg voltam! Elmagyaráztam neki, megfelelően dühös tekintettel, mekkora csalódást okozott nekem, aztán hagytam, hogy beálljon a jeges csend. Erre úgy rohant el, hogy még az ajtót is becsapta maga mögött. A baleset pár órával később történt.
Louise Cohent elképesztette Rebecca keménysége. A tény, hogy meghalt, kevésbé viselte meg, mint a fiának okozott szégyen!
Rebecca csak beszélt tovább, nem vette észre, milyen hatással van a többiekre. Mindent ki akart magából adni, mintha a szavaival könnyíthetne kínzó lelkiismeretén.
– Nathant bizonyára mardossa a bűntudat a halálom miatt. Biztos azt gondolja, hogy ha nem beszélt volna velem olyan keményen, nem idegesítettem volna fel magam… és talán ez a buta baleset sem történt volna meg.
– És így van? Ön is így érzi?
– Nem.
Rebecca szemei megteltek könnyel. Louise megfogta a kezét, és kedvesen nyugtatgatta, annak ellenére, hogy továbbra sem értett egyet a hozzáállásával.
– Ne sírjon, minden rendben lesz – mondta.
Miért ilyen figyelmesek vele ezek a furcsa nők? – gondolta Rebecca, bár zaklatottsága cseppet sem enyhült.
– Honnan tudja? Nathan elárvult. Tudom, min megy keresztül. Miután anyám meghalt, úgy éreztem, figyel engem, hogy mindenhol ott van, én pedig beszélgettem vele, elmeséltem neki az életem, még a véleményét is kikértem. Tízéves voltam akkor, és így vigasztaltam magam. Hozzá – kell tenni, az apám soha nem volt hajlandó beszélni róla. Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, akik nem fejezik ki az érzelmeiket, nem mutatják ki a fájdalmukat, és nem panaszkodnak, mert úgy vélik, ezzel vétenének az emberiség – de legalábbis a saját környezetük – ellen. Akik szerint önmagunkról beszélni illetlenség. Talán ezért éreztem magam annyira elhagyatva?
– Vele másként lesz – próbálkozott Louise. – Az érzései lassan átalakulnak; a kétségbeesés helyét átveszi a szomorúság, s egy idő után végül az is egy már-már derűs, nosztalgikus érzéssé válik.
– Albert Cohen sem heverte ki az ön halálát. Az Anyám könyvében követeli vissza a valóságban halott, az álmaiban viszont tovább élő anyját. A világtól visszavonulva, álnéven élve is annyira jelen van az életében, hogy képes felróni neki, hogy önző módon elhagyta. Már a szeretetében is kételkedni kezd. És, ha jól számolom, Cohen negyvennyolc éves volt az ön halálakor. Felnőtt ember, befutott író. Ha ő ilyen nehezen viselte az ön elvesztését, képzelje csak el Nathant, aki még messze nem érett férfiember!
Minnie Rebeccához hajolt:
– És hogy mi min mentünk keresztül, képzelheti! Borzasztó nehéz volt otthagyni a fiainkat, „elengedni a pórázt”, lemondani arról, hogy mindent tudunk róluk, s végül még arra is rájönni, hogy az életük nélkülünk is folytatódik. A többiek is megmondhatják.
– A többiek?
– Ó, majd meglátja, sokan vagyunk. Itt van Marcel Proust anyja is, meg Sigmund Freudé, Romain Garyé…
Rebecca megkönnyebbülten felnevetett. Anya is volt, zsidó is volt. De vajon zsidó anya volt-e? Ő is része lenne a mítosznak? Az, hogy ezek között a híres asszonyok között találta magát, vajon garancia-e arra, hogy az ő fia is híres lesz egyszer?
– Itt csak zsidó anyák vannak?
– Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki zsidó anya legyen – jegyezte meg Minnie. – Még csak anyának sem. A férjem igazi zsidó anya volt, mint ön, mint mi mindannyian. Ez egy jelző, tudja. A szerető, önfeláldozó, hősies, uralkodó, nagy követelményeket támasztó, az orrát mindenbe beleütő, a táplálkozást és a biztonságérzetet mindenek fölébe helyező, üldözési mániás, gyötrődő, nyomasztó, állandóan a gyermekei fölött aggodalmaskodó szülő szinonimája.
– De önök mindannyian zsidók?
– Igen, de nem mi tehetünk róla – válaszolta Louise.
Minnie Marx elmagyarázta neki, hogy a „zsidó anya” fogalma viszonylag új keletű. A huszadik század elején a zsidó anyák anyáskodó, szerető, oltalmazó figurák voltak. Az amerikai regényírók – Saul Bellow és Philip Roth – változtatták őket fojtogatóan szerető „jiddise mámékká”.
– Meg persze Woody Allen – tette hozzá Rebecca.
– A „zsidó anya” ábrázolásának nincsen New York-i iskolája – mondta Louise Cohen. – Albert az Anyám könyvét 1954-ben, Franciaországban írta.
Minnie, hogy Louise-t meg ne sértse, a tőle telhető legtapintatosabb hangnemben szólt közbe:
– A zsidó anya mindig is létezett – Sára, Rebekka, Ráhel, Lea, Jókébéd, Mózes anyja… –, de a fogalom amerikai találmány, ami 1964-ben vált ismertté Dan Greenburg Mindenkiből lehet jiddise máme című könyvével. Ez mindent megváltoztatott.
Fordító: Karetka Zsófia
Natalie David-Weill: A zsidó anyák soha nem halnak meg
Noran Libro Kiadó, 2012
Olvass bele 
Posted on 2013. január 2. szerda Szerző: olvassbele
0