Szórakoztató nyelvtörténet | Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban

Posted on 2012. július 31. kedd Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Gyakran találkozom különös családnevű emberekkel, és sosem mulasztom el megkérdezni őket, tudják-e, milyen eredetű, mit jelent a nevük. A válasz sajnos sejthető: ritkán. Ha pedig mélyebben belemegyünk a beszélgetésbe, egyszerre csak kiderül, hogy a társalgás azért marad olyan sekélyes, mert még a sűrűbben használt szavak szólások jelentésével is bajok vannak.

Hát még, ha szakmai vizekre evezünk! Ilyenkor csak álmélkodik az anyanyelve iránt érdeklődő állampolgár, vajon kitől tanult ilyen keveset a másik, és azt is rosszul.

Tótfalusi István két korábbi könyvében (Vademecum, A forró kutya) már nekiveselkedett a – valljuk be – irdatlan feladatnak, a szórakoztató nyelvmentésnek, szómentésnek. Ez leginkább Ráday Mihály Unokáink sem… műveinek a nyelvi, nyelvészeti megfelelője: a tűnő, változó nyelvet megőrizni. Ahogy a forgalomból kikopó pénzérmék előbb-utóbb gyűjteménybe kerülnek, ugyanúgy a szavak is hasonló utat járnak be. Fényesek, forgatják őket, tompul a fényük, félrevetik őket.

A Sertések a Bakonyban idilli környezetben induló kalandregény. Néhány értelmiségi jön össze egy kellemes vacsorán, és a saláták világából egyszerre csak a nyelvi zöldségek közé csusszannak át. Félreértelmezések és elszállt agyú szómagyarázatok, önjelölt nyelvészek és mindenható politikusok a derűs, anekdotázgató csevegés témái – és máris a sűrűjébe kerülünk Tótfalusi tanár úr kedvenc témájának, az ismeretterjesztésnek.

A kalandregény megnevezés nem félrevezetés: csudálatosan kalandos ismerkedés az egész kötet. Elmúlt korok olyan nyelvei, szinte elfelejtett vagy – persze csak Közép-Európában – ismeretlen dialektusok kerülnek elő, melyeket nem is mernénk önálló nyelvként azonosítani. Az emberi kommunikáció iránt érdeklődő, a nyomtatott betűt még nagyra becsülő emberek a vendégek ebben a hatalmas lakásban, és a szak-értelmiségiek, meg a Remete nevű polihisztor (akinek számos tulajdonsága és hatalmas ismeretanyaga a szerzőt sejteti…) roppant szórakoztatóan vezet végig a világon. Ezért kalandregény, mert hol a történelem eseményeinek lenyomata a nyelv, hol meg a gazdaság történetéé, hol meg csak úgy bóklászunk, de elég céltudatosan.

Tótfalusi Istvánnak ez a könyve mintha újjáéledése lenne a nyolcvanas évekbeli Forró kutyájának. Ott egy ifjú gimnáziumi tanár és eszes diákjainak magyar nyelvi fakultációja adott alkalmat a nyelv rétegeinek feltúrására és feltárására. Mintha az egykori gimnazisták találkoznának most újra: emitt a sokféle érdeklődésű társaság tagjai teszik hozzá saját ismereteiket, hogy megértsük, miért beszélünk úgy, ahogy. Olykor kicsit nehéz követni a sűrűbe Remete-Tótfalusit, de a nyelvek rokonságát feltáró, szakmailag hiteles és rajzos vázlatokkal is alátámasztott érvelése mindenesetre rendesen odacsap a délibábos magyarázóknak, akik szerint minden nyelvek őse a magyar volt, vagy hogy a magyarok nyelve a sumeroktól, netán a törököktől származik. Hitelessége főként azért fontos, mert az oktatásban manapság a szaktudományosság teret veszít a hazafias fesz és pöf ellenében (minden területen).

Nagyon emberi a Sertések… története, mert akad benne alakulgató szerelem is – hogy ne csak a tudományra figyeljünk –, és hőseink az okos fejtegetések menetében időről időre kizúdulnak a teraszra, mert bizony bevallottan nikotinfüggők. Szóval semmi idealizálás, semmi éteri tudományosság.

Éterinek nevezhető ellenben (micsoda ellentmondás!) egy roppant gyakorlatias ötlet: a nyelvek, dialektusok rokonságát, a szóanyag vándorlását visszatérően a Miatyánk szövegén láthatjuk illusztrációként. Mivel annak szövege közismert, elég, ha egy-két szót azonosítani tudsz, és rögtön világossá válik, hogy az ismerős szavak hogyan íródnak (olykor hogyan hangzanak) a másik nyelven, másik tájon – a lapályon vagy a hegyi faluban. (Tessék csak megnézni a Miatyánkot például Svájc fő nyelvein!)

Alig nélkülözhető mű mindazoknak, aki valamilyen nyelvszakra készülnek az egyetemre, és még azoknak is nagyon hasznos, akik sűrűn forgatják Mario Pei hat évtizedes alapművét, a Szabálytalan nyelvtörténetet.

És hogy miért ez a címe, miközben a könyvnek csupán az elején villan fel a két szó? Legyen elég annyi, hogy – sokadszor és tévesen – előkerül a húsos szalonna neve, annak gyanított eredete, összevetve a Balaton-felvidék hegyével, mintha az lett volna az ízes „sertésalkatrész” névadója. Most csak úgy, és magyarázat nélkül tessék tudomásul venni: nem a Bakony adta a szalonna nevét, bármit is mondanak a szakácsok. A magyarázat azonban ott van az első fejezetben.

Libri Kiadó, 2012.

»Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«