»Temetni jöttem, nem dicsérni« | Fliegauf Bence: Csak a szél

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Fliegauf Bence filmje, a Csak a szél nem vizsgálja, hogy a többségi társadalom és a roma kisebbség között feszülő konfliktusok milyen forrásból táplálkoznak. Nem kutatja a cigányok sérelmére 2008 és 2009 között elkövetett gyilkosságsorozat kiváltó okait. Nem érdekli a gyilkosok kiléte sem. Egy elfojtott társadalmi traumának állít emléket, elsősorban az általa okozott sebekre koncentrál. Nem állít többet, minthogy a civilizált viszonyok között nem létezhet logikus magyarázat az ostoba brutalitásra, amely emberéletek kioltásával jár. Egyszerűen hangzik ugyanis az alapvető parancs: embert ölni nem szabad.

Az alkotók már a főcím előtt erősen hangsúlyozzák, hogy filmjük nem a tiszalöki, a kislétai vagy a tatárszentgyörgyi események nyomozati anyagain alapszik. Munkájukat a valóság csupán inspirálta, ezért a Csak a szél véletlenül sem propagandafilm és nem is politikai nyilatkozat. Fliegauf alkotása nem több puszta fikciónál.

Az alkotók választhatták volna azt a megoldást is, hogy közleményt a játékidő végére helyezik, mivel azonban nem így tettek, már rögtön az elején világossá teszik hőseik elkerülhetetlen tragédiáját. Egyszersmind előre megszabják a befogadó alkotáshoz való viszonyát. Miután tudatosodik a nézőben, hova fut ki a történet, a baljós hangulat végig ott motoszkál a fejében.

Amennyiben eltekintenénk a jelentőségteljes felütéstől, eszünkbe sem jutna aggódni. A film által elmesélt huszonnégy óra elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi hétköznap. A kora reggeli nap sugarai ébresztik a vadonban található, omladozó ház lakóit. Először a negyvenes-ötvenes éveiben járó anya eszmél fel. Hideg neszkávéba áztatja a cukrozott kenyérdarabkákat, és megeteti az alkoholtól öntudatlan édesapját. Majd megmossa az arcát, felöltözik, és mielőtt útnak indulna dolgozni, figyelmezteti lányát, gondoskodjon arról, hogy aznap az öccse is megérkezzen az iskolába. Később a gyerekek is elvégzik a nap kezdetén megszokott tennivalóikat.

Mari két műszakban melózik, a közterületet és a helyi iskolát takarítja. Az így szerzett jövedelemből arra futja csak, hogy némi ételt tegyen négytagú családja elé. Tartozása is van, mégpedig uzsorakamattal terhelve. Nagylánya, Anna szorgalmasan eljár az iskolába. Minden bizonnyal többre szeretné vinni annál, mint amiben most van. A kiskamasz Rió ezzel szemben szívesebben lődörög a közeli erdőben, mintsem hogy az iskolai padsorokat koptassa. Bunkert épít, mert sosem lehet tudni, szükség lesz-e rá.

Operatőre, Lovasi Zoltán segítségével Fliegauf e három szereplő nyomába ered, felváltva követi őket. A kamera a játékidő nagy részében gyakorlatilag a nyakukba liheg, szinte beköltözik az intim szférájukba. (Talán csak Gus Van Sant Elefántjában láttam ily céltudatosan kísérni a szereplőket) A valóság sűrűjében járunk, az ínség jeleit tapasztaljuk mindenütt. Ebben a közegben a több napos pörkölt is fogyasztható, és jó hidegen is. A mobilt csak stikában lehet feltölteni az iskolában. Fürdésre és hajmosásra csak a közeli tóban van lehetőség. Itt, a peremvidéken minden nap meccs a túlélésért.

Fliegauf mindig is igyekezett a lehető legkevésbé befolyásolni megfigyelése tárgyát. Eddigi munkáira is jellemző volt, hogy szenvtelenül rögzíti, amit érzékel. Bár az alkotók most is megtartják a több lépés távolságot a figuráktól, ahogy figyeljük őket, óhatatlanul is közelebb kerülünk hozzájuk. Legújabb filmjén érződik, hogy szeretné átadni mindazokat a tapasztalatokat, amiket cigánytelepeken járva szerzett meg. A film forgatása érdekében ugyanis bő egy évet szánt arra, hogy ellátogasson az ország válságövezeteibe, megismerni a romákat. A mű hitelessége a mélyszegénység tűpontos és a tárgyilagosan kisrealista ábrázolásában rejlik. A nincstelenség képei magukért beszélnek. Fliegaufnak nincs szüksége arra, hogy manipulálja nézőjét.

A Csak a szél kendőzetlenül mutatja meg a hétköznapi rasszizmus alig észrevehető megnyilvánulásait, de nem túlharsogva. Először csak a távolsági busz fékez le későn, legalább ötven méterre a megállóban várakozó lánytól. Majd a sofőr egész út alatt fixírozza roma utasát a visszapillantó tükörben. Az iskolában nem kis éllel kérdezik meg Annától, hogy nem tud-e valamit a napokban ellopott tárgyakról. A főszereplők magukon érzik a rosszalló tekinteteket, ezért sem bírnak mások szemébe nézni.

Fliegauf egy-egy jelenetben a gyűlölet mellett teret enged a szeretetnek is. Például, amikor a munkafelügyelő használt ruhákat ad Marinak, vagy amikor az ’emós’ diákok Annának egy körömlakkal fizetnek a rendelésre tervezett tetoválásért. Az alkotókat az a vád sem érheti, hogy idealizált képet festenének a cigányságról. Látjuk azt is, hogy roma diákok erőszakoskodnak osztálytársnőjükkel a lányöltőzőben. Akadnak olyanok is, akik alkoholgőzös fejjel legszívesebben nekimennének a kocsma előtt elhaladó járókelőnek, mert az úgy nézett rájuk. Azt sem rejtik véka alá, hogy egyesek nem törvényes úton szerzik jövedelmüket. De a nagyapa sem fest túl jó képet magáról. Nem tud elszakadni a rossz lőrével teli kannától, és nincs egyetlen világos pillanata sem a filmben.

Látjuk cigányban és nem cigányban a gyanakvást, amikor először végigmérik egymást, majd azt, ahogy szemlesütve elfordulnak egymástól. Egy jelenetben azt is megmutatják nekünk, hogy rosszabb esetben az elfojtott indulatokból pillanatok alatt kialakulhat kisebb-nagyobb perpatvar is. Fliegauf azonban csak bemutatja az előítéletek legkülönfélébb megjelenési formáit, anélkül, hogy összefüggésbe hozná az irracionális hiedelmekből születő tudatlanságot az elkövetett gyilkosságokkal. Fliegauf nem ítélkezik, nem magyaráz meg semmit. Nem érvel semmi mellett, nem befolyásolja nézőjét. Legföljebb annyit tesz, hogy rokonszenvet ébreszt a főszereplők iránt. A következtetések levonását viszont meghagyja a közönségnek.

Nagyon ravasz a film dramaturgiája. Az elején leleplezi a végkifejletet, majd mintha mi sem történt volna, hagyja békésen csordogálni az eseményeket. Már-már idillikus, természetközeli állapotot mutat be, ahol az ott élők kilátástalan helyzetük ellenére is szabadnak érezhetik magukat. Persze ez a szabadság nagyon törékeny és rendkívül csalfa.

Fliegauf a játékidő előre haladtával cseppenként adagolja a feszültséget. Megtudjuk, valakik nemrég kiirtották Lakatosékat. Valószínűleg az ő temetésüket láthatjuk a kezdő képkockák egyikén. Később már azt is halljuk, hogy négy vagy öt családdal végeztek a környéken. Nem kímélték sem a nőket, sem a gyerekeket. Érthető hát, ha a félelem berágja magát a környéken élők lelkébe. Ezért figyelmezteti a falubeli férfi Annát, hogy legyen mindig bekapcsolva a mobiltelefonja. Ezért kutakodik az interneten a cigánygyilkosságok után a főszereplő lány. Rió sem véletlenül rendez be magának saját rejtekhelyet az erdőben. A fenyegetettség érzése az egyik oka annak is, hogy az egész család minél hamarabb szeretne a családfőhöz kivándorolni Kanadába.

Szinte tapintható a rettegés, amikor egy lesötétített ablakú, fekete terepjáró lopódzik Rió nyomába az erdei úton. Mi is egyre nyugtalanabbul ficergünk a mozi biztonságot nyújtó székében.

Keveset beszélnek a filmben, az a néhány szó is alig érthető. A szereplők egyébként sem abban a társadalmi közegben élnek, ahol a szavaknak különösebb jelentősége lenne. Az egyetlen terjengős epizód, a két rendőr dialógusa kilóg a mű egészéből. A sok beszéd egyrészt kissé kibillenti az amúgy rendkívül egységes dramaturgiát, másrészt, mivel egyetlen jelenetbe próbálják összesűríteni a cigánykérdésről alkotott sztereotípiákat, fájóan didaktikussá válik. Szerencsére, ezt a zökkenőt könnyen túléli a film egésze.

Hasonlóan Fliegauf több korábbi filmjéhez (az egyetlen Womb kivételével) a Csak a szélben is amatőrök formálják meg a legfőbb szerepeket. Hivatásos színészek csak a kisebb mellékszerepekben bukkannak fel (az apát alakító Kaszás Gergő, a rendőrt játszó Egyed Attila), azonban ők is jól simulnak bele a periféria nyomorvilágába.

A szereplőket különös gonddal válogatták ki. Toldi Katalin (Mari), Lendvai Gyöngyi (Anna) és Sárkány Lajos (Rió) szerepeltetése nagyon jó döntés volt. Arcuk, szemük árul el róluk a legtöbbet. De ugyanígy hiteles alakítást nyújtanak a legkisebb szerepekben feltűnő karakterek is. Nyilvánvalóan nem kellett olyat eljátszaniuk, ami idegen lenne tőlük, de már önmagában komoly kihívás, hogy hozzászokjanak a kamera jelenlétéhez. Fliegauf a forgatás során csak az alapvető elképzeléseit mondta el, a megvalósítást azonban a szereplőire bízta. A film így kölcsönös bizalomból és egymás iránti tiszteletből született meg.

Zenét nem használtak az alkotók, helyette különféle hangeffektekből, dinamikus akkordokból áll össze a film hangzásvilága. A zörejek, neszek különösen fontossá válnak az utolsó jelenetekben, amikor a végzet utoléri a szereplőket. Egy ideig még a néző is együtt reménykedik a családdal, hogy csak a szél süvít az éjszakában, és nem egy autó motorzúgása jelzi a veszély közeledtét. Pedig úgy van az.

A kegyetlen vég előtt láthatunk egy egészen lírai jelenetet. Az anya lefekvéshez készülődve még elszív egy cigarettát, majd összebújik két gyermekével a paplan alatt. A takaró alól kilógó mezítelen lábak szeretettel teljesen kapaszkodnak egymásba. És vihar előtti a csönd…

A szereplőkkel utoljára a hullaház steril fényében találkozunk. Szakszerű kezek öltöztetik ünneplőbe a holttesteket, mielőtt végső útjukra kísérnék őket. Sebhelyes testükbe mintha béke költözött volna. Nem tűnnek se különbnek, se rosszabbnak bárki másnál.

Fliegauf Bence: Csak a szél – színes, magyar-német-francia filmdráma, 2012. (Forgalmazó: Budapest Film)

A magyarországi bemutató dátuma: 2012. április 5.

Kapcsolódó hír: Ezüst Medve és még két civil díj

Rendező, forgatókönyvíró: Fliegauf Bence
Zene: Fliegauf Bence és Beke Tamás
Operatőr: Lovasi Zoltán

A főbb szerepekben:
Toldi Katalin (Mari)
Lendvai Gyöngyi (Anna)
Sárkány Lajos (Rió)
Toldi György (Nagypapa)
Kaszás Gergő (Apa)
Egyed Attila (Rendőr Géza)