Avatar – újabb lépés a virtuális álomvilág felé

Posted on 2011. november 15. kedd Szerző:

0


Írta: kapitány

Avatar-poszterAz ember szemén a 3D szemüveg, arcán pedig az a kétségbeesett igyekezet, ahogyan próbál belépni a vászon világába, az amerikai indiánokról mintázott nemes lelkű vademberek ágról ágra szökkenő, szárnyas fenevadakon röppenő életébe.

Az Avatar kétségtelenül elismerésreméltó virtuális varázslás, valóban élethű minden mozzanata, és valóban olyan látványos, hogy a moziból kifelé jövet az ember szédelegve megy le a lépcsőn. De nagyjából ennyi, többet ne várjunk tőle. Egy újabb lépés a mindennapi nehézségek ellen menedéket nyújtó álomvilág felé.

A Terminátorelső két részének, az Alien-sorozat egyik darabjának és a Titaniccímű nagy sikerű filmnek rendezője már korábban is bebizonyította, hogy jól megy neki az idegen világok teremtése, és a soha nem látott képek vászonra festése. James Cameronnagyszerűen ért a tömegszórakoztatáshoz. Jól tudja, hogy nem kell ahhoz művészkedni és magvas mondanivalót közölni, hogy filmjét milliók tekintsék meg a mozikban. Jól tudja azt is, hogy a film egyik legvonzóbb tulajdonsága a nézők számára éppen az, hogy más, mint a valóság, még akkor is, ha éppen a valóságot próbálja meg minél hitelesebben ábrázolni.

James Cameron nem is köntörfalaz túl sokat, színészeit az almazöld háttér elé vezényli, és kiadja az instrukciókat, jól van, gyerekek, képzeljétek el, hogy éppen egy minden porcikájában élő, lélegző és mozgó bolygón zuhantok hatalmas levelekre huppanva, mérgezett hegyű nyilak süvítésétől űzve, vagy éppen hatlábú harci méneken száguldotok a robotokkal felfegyverkezett emberek seregével szemben, és vágjatok az alkalomhoz illő arcot, a többit majd az utómunka megoldja.

Mert hogy a green screen típusú technikák már hosszú évek óta lehetővé teszik, hogy a filmgyártás során a stúdióban felvett zöld háttér helyére az ügyes kezű és acéltürelmű utómunkacsapat olyan helyszíneket, lényeket és fantáziavilágokat teremtsen, mint amilyeneket például A Gyűrűk Uránál, a Csillagok háborújánál vagy jelen esetben az Avatarnál megtapasztalhattunk.

Avatar

Rotósok és kompozitorok serénykednek lélekszakadva, hogy a Hellboy megtekintésekor ne vegyük észre Ron Perlman erőszakos feje körül a zöld háttér nyomait, vagy hogy a halottnak hitt Gandalf valóban sugárzó fényben térjen vissza. Természetesen lehet kritizálni a módszert, mint ahogy sokan kritizálják is, mondván, hogy a számítógépes trükkök térnyerése kitépte a filmet a realitás talajából, és életidegenné, sőt felszínessé tette a mozit. Stanley Kubrick például tudatosan elzárkózott az efféle technikáktól, és a 2001: Űrodüsszeiát a jó öreg, hagyományos eszközökkel forgatta le.

De az kétségtelen, hogy a CGI-nek (Computer-Generated Imagery) köszönhetően már-már valóságossá vált az irrealitás. Mert hát kushadunk-e máskülönben munkába menet a Moszkva tér galambszaros szökőkútja mögött, hogy ki ne szúrjon az égről szimatoló sárkány? Vagy kémleljük-e aggodalmas tekintettel az ellenőrök hasát, hogy mikor bukik ki belőle végre az a visítozó űrlényparazita? Reménykedni lehet, bekövetkezni valószínűleg mégsem fog a dolog. A mai néző már csak gúnyosan mosolyogna, ha az említett Tolkien klasszikus entjeit jelmezbe öltözött élőszereplők játszanák, és elégedetlenül morogna, ha a robbanás csak a képernyő ötödét töltené be. Mindemellett persze helyénvaló a kritika is, hiszen a green screen, bárhogyan próbálkoznak is, sosem lesz harmatos angol gyep.

Avatar

Napjainkban a virtuális valóság nagyjából olyan, mint megjelenésekor a mozgókép volt. Lenyűgözi, magához láncolja a szájtáti emberiséget, de néhány év múlva ugyanolyan megszokott lesz, mint a háztartásokban kötelező televízió vagy számítógép, főként, hogy szerte a világon egyre több ember tölti életét a vegytiszta virtuális térben, ahol nincs igazi veszély, ahol nem kritizálják őket, ahol nincs igazi felelősség, és ahol mindenhatónak érezhetik magukat.

A hamburgi TrendBüro társadalmi trendkutató intézet felmérése szerint egy ma megszülető ember 20 éves korára meg fog írni 250.000 e-mailt, 5.000 órát fog eltölteni különböző videojátékokkal, és nagyjából 10.000 órát beszél majd mobiltelefonon. Online közösségek tagja lesz, melyek nagy valószínűséggel ugyanolyan fontosak lesznek számára, mint személyes kapcsolatai, holott az online térben ücsörgő ismerőseivel még sohasem találkozott és bizonyára nem is fog sohasem. Androidokat vesz magának (amit már e sorok írásakor, 2009-ben is megtehet), ha kell, szolgának, ha kell, szexuális partnernek. Multikulturális hobbit választ, megismeri a globalizált világ kultúráit, de csak felszínesen, hogy ne feküdje meg a gyomrát ez az uniformizálódásában is kaotikus kultúra-felhozatal, és ha úgy alakul, talán még egy Avatart is készítenek neki.

Avatar

Az a veszélyes a scifi-ben, hogy valóra válik. A virtuális valóság pedig ténylegesen ámulatba ejtő, a bizonytalan ember megkönnyebbülve, önfeledten szalad tágas tereibe. James Cameron Avatarja tovább tágítja ezt a teret, és bár zöldpárti film, lévén, hogy a természet védelmét hirdeti, bármilyen nemes is az üzenet, a néző azért közben tudja, hogy a film elkészítésekor egy gramm növényt sem használtak fel.

James Cameron: Avatar, 2009

Magyarországi bemutató dátuma: 2009. december 17. (Forgalmazó: InterCom)

Rendező: James Cameron
Forgatókönyvíró:James Cameron
Operatőr: Mauro Fiore
Zene: James Horner, Simon Franglen

A főbb szerepekben:

Sam Worthington (Jake Sully)
Sigourney Weaver (Dr. Grace Augustine)
Zoe Saldana (Neytiri)
Stephen Lang (Miles Quaritch)

Posted in: Film, NÉZŐ