Hogy ez eddig nem jutott eszedbe! | Sue Johnson: Ölelj át!

Írta: Mózes Kitty

Amióta világ a világ, az mindig a nagybetűs Szerelem körül forgott. Olykor – inkább kevésbé, mint többé – eljutunk oda, hogy milyen elképesztően unalmas már. Tiszta szappanopera: az évek előre haladtával egyre kétségbeesettebb a keresés, kutatás az igazi után. Ha valakit találunk, akkor jönnek a fel-felbukkanó konfliktusok, a különbségek és a kérdések: Biztos hogy ő? Biztos hogy most? Jó lesz ez így? Hogyan tarthatnám meg? El fogom veszíteni?

A könyv alapvetően nem arról a fajta szerelemről szól, ami elvakult, ami öl, butít és romba dönt. Sokkal inkább egy olykor önmagára reflektáló, frissességében és szépségében megmaradni kívánó szerelemről, ami fölött igenis őrködik az értelem, miközben mégsem fosztja meg lényegétől.

Terapeuták, tudományos és áltudományos könyvek, cikkek százezrei évtizedek óta igyekeznek újabb és újabb magyarázatokkal és megoldásokkal szolgálni a »se vele se nélküle« kapcsolatokra. A csöndes-szomorú elválások, nagyfeszültségű viták, tányér- és csonttörések elkerülésére. Ezer meg ezer szempontból közelítenek a garantált sikerhez.

Hatalmi harcokra mutatnak rá egyesek, korai traumákat ráncigálnak elő vagy a csillagokra, számokra mutogatnak mások. Vannak, akik szerint tárgyalástechnikai ismereteket kell elsajátítania a pároknak, esetleg pszichodráma foglalkozásokon kell részt venniük.

Sue Johnson előtt azonban senki sem jutott még arra a ragyogó és egyszerű felismerésre, hogy az összes kapcsolódó problémát az anya–gyermek kötődéshez hasonló mechanizmusokban kell keresni. Megtanultuk ugyan, hogy az egészséges kapcsolatokban mindenki felnőtt, senki sem a gyermeke a másiknak – mégis tudjuk, nincs ez maradéktalanul így.

Jól ismerjük a hospitalizálódott gyermekekről szóló történeteket, a csecsemőkét, akik »belehaltak a szomorúságba«, hiába kaptak enni és fedelet a fejük fölé az árvaházakban. »Az érzelmi kötődés igénye – hogy megkeressük azt az embert, akihez odafordulhatunk, akit megkérhetünk, hogy öleljen át – a génjeinkben, a vérünkben van. Olyan létfontosságú az életünk, az egészségünk és a boldogságunk számára, mint az étel, a fedél és a szex. Azért kell érzelmileg kötődnünk néhány nélkülözhetetlen személyhez, hogy fizikailag és mentálisan egészségesek legyünk – hogy életben maradjunk.«

A pszichiáter szerző »újfajta kötődéselméleten« alapuló, érzelemközpontú terápiája – melyet ma már a világ minden táján alkalmaznak és folyamatosan fejlesztenek – tehát az elszakadástól, az érzelmi biztonság elvesztésétől való félelmet helyezi a középpontba. A gyakorlat azt mutatja, hogy míg más terápiák hatékonysága átlagosan 50%-os lehet, az érzelemközpontú terápia 85%-ban képes visszafordítani menthetetlennek hitt kapcsolatokat is.

»Gyakran sem a párok, sem a terapeuták nem veszik észre, hogy a veszekedés többnyire tiltakozás az érzelmi elszakadás ellen. Minden bajuk közepette azt kérdezik egymástól: Számíthatok, támaszkodhatok rád? Mellettem állsz? Válaszolsz, ha hívlak, ha szükségem van rád? Fontos vagyok neked? Megbecsülsz és elfogadsz? Szükséged van rám, bízol bennem?
A harag, a bírálat, a követelőzés – lényegében jajkiáltás, amely a szívet célozza meg, hogy újra érzelmi közelségbe vonja a szeretett társat, és helyreállítsa a biztonságos kötődés érzetét.«

Jól tudjuk, hogy a szándékkal ellentétben a haragos, bíráló megnyilvánulás azonban inkább távolabb lök minket egymástól. Kialakul az Őspánik. Ördögi párbeszédek közepette dúl az adok-kapok.

Minél hevesebben követelik az eszköztelen féltől a válaszokat, magyarázatokat, annál inkább hallgat, nem szól. Ez a Megdermedés, a Menekülés (a szerző jelenségfogalomként, nagybetűs írásmóddal hivatkozik rájuk, mint az előbbiekre is). A provokációk egyre élesebbek. Aztán mindenki eljut a tűrésküszöbig, valamelyik fél sírni kezd – vagy mindketten sírnak. (Ezek persze sokszor a kisgyermekkorból megőrzött fortélyok: hátha kellően elesettnek látnak, megszánnak minket a gonoszok, akik valójában jók akarnak lenni, nem pedig ártani.)

Természetesen mindenki küzd a szeretetért. Ki így, ki a nemküzdés látszatával. Ne feledjük, a tét, amit veszíthetünk, igen nagy. Ahogy Sue Johnson írja: »A szeretett lényhez való biztos kötődés erőt ad. Ha biztonságosnak érezzük a köztünk lévő köteléket, könnyebben túltesszük magunkat a sérelmeken, amelyeket elszenvedünk tőle, és kevésbé válunk agresszívan ellenségessé, ha megharagszunk rá. Minél gyakrabban fordulunk partnerünkhöz, annál önállóbbak és szabadabbak lehetünk. Ez ugyan ellentmond a nyugati kultúra önállóságról alkotott felfogásának (…).

Valóban, több ponton is ellentmond e könyv korábbi szakmai elképzeléseknek, ismereteknek, mégis érezzük, hogy jó lesz, igaz lesz, mert érthető, világos, akár a Nap. A szerző a sok ezer párterápiás konzultációból átemelt párbeszéddel szemlélteti módszerét. Játékos, gyakorlati feladatokat ad az olvasó kezébe, aki joggal érezheti, itt nem csak beszélnek a megváltásról, de részesül is belőle. Valódi segítséget kapunk, miközben legkevésbé sem kell belefáradnunk a bonyolult okfejtésekbe.

A Park Kiadó Hétköznapi pszichológia sorozatából mindannyian jól ismerünk olyan sikerdarabokat, mint a Testbeszéd, Szó-beszéd, Szexbeszéd, vagy a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő? Ha tartalmilag nem is tudjuk felidézni a sok sorsjobbító irományt, a borítók, melyek igyekeznek lazára venni a figurát (nehogy a kedves olvasó elriadjon, hogy »már megint a lelkizés, összefüggések, meg tantuszok, itt bizony figyelni kell«), bizonyára szemünk elé kerültek már jártunkban-keltünkben, buszon, vonaton, villamoson. Nem meglepő fordulatként jegyzem meg, 99%-ban nők kezében. A pasik ugyanilyen százalékban fütyülnek az ilyesmire.

Mert bár a mondás úgy tartja, a nő legfőbb baja, hogy »nem érzi«, míg a férfinek az fáj, ha »nem érti«, mégis mi, nők vagyunk azok, akik örökösen keressük, kutatjuk a nem is olyan mély, de sokszor egészen felszín közeli lélektani okokat:

Hogy miért nem tudunk hatni a büdös kölkére, pedig hát mindent feláldoztunk, hát hol rontottuk el?
Hogy miért csaltak meg egy öregebb és kövérebb nővel, aki még buta is?
Hogy miért nem tudjuk elfogadni, hogy meghalt az anyánk?
Hogy hogyan mászhatunk ki a depresszióból, vagy hogyan győzzük le önérzetünket egy barátság kedvéért?

A köztudatban a nő feladata meghittséget, egyensúlyt teremteni ott, ahol az megbomlott. Elsősorban a családban, amit ösztönösen óvunk, védünk, a magunk eszközeivel. Próbáljuk magunkhoz ragadni az irányítást olyan vizeken, ahová csak kevés férfi kíván evezni.

A fordított pszichológia jegyében tehát azzal búcsúzom: kizárólag nőknek ajánlom ezt a remek könyvet, melyet illetéktelen hímeknek szigorúan tilos kézbe venni. Ne is próbálkozzanak Sue Johnson zseniális és pofonegyszerű módszereinek elsajátításával.

A könyv fülszövege

Sue Johnson: Ölelj át!

Park Kiadó, 2011