Kitörölt szövegekből föltáruló kép | Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”

Posted on 2011. november 6. vasárnap Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Gervai András: Fedőneve: "szocializmus"Minden győztes rezsim a vesztesekkel kezdi a leszámolást, figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy jön még a kutyára dér. Ennek a megvalósulását szinte naponta látjuk, és minél tovább tart(ott) egy politikai rendszer, annál több szemét, piszok, eltagadni való döntés, per és ítélet gyűlik fel a sarkokban, a szőnyegek alatt, az archívumokban és levéltárakban.

Gervai András
filmes szakíróként, és alapvetően kíváncsi emberként látott neki az egyik szőnyeg felemelésének. E szőnyeg egyik vége (némiképpen leegyszerűsítve) a Vas utcában volt, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, másik vége vagy inkább végei a különböző filmgyárakban. És ami alóla kidőlt, mindenkit felkavart.

Az államvédelem, a titkosrendőrség
– nevezzük akárhogy – olyan koncepcióval vágott neki a fiatal filmes generáció behálózásának, amit paradox módon ma már mindenki egy fintorból ismer. Virág elvtárs azt mondja Pelikánnak: »Az a gyanús, aki nem gyanús«. Csakhogy én még hátrálnék az időben, és ezt az egész szörnyűséget, amit Gervai fölfejtett, egy ma már kevésre becsült politikus, Lenin egyik sokat fényezett mondatával magyarázom: »Számunkra az összes művészetek közül legfontosabb a film«.

És aki filmet csinál – vagy még csak készül arra –: az veszélyes. Veszélyes, mert önállóan gondolkodik, mert esetleg nem hajlandó betagozódni az épp aktuális rendszerbe. Ha meg ráadásul elkövette az önállóan gondolkodás vétségét (az orwelli gondolatbűnt), akkor meg kell szorongatni, hogy »nekünk daloljon«, mint a fülemüle. Vagyis jelentsen mindazokról, akik másképpen merészelnek gondolkodni.

Így történhet meg, hogy a mai film- és színházművészet mai legnagyobb alakjaitól a filmgyártásban fontos, de háttérszerepet játszó, stáblistára ritkán vagy soha nem kerülő munkatársakig sokan kerülnek elő jelentőként vagy »jelentettként«.

Haladunk előre a kötetben, hosszú oldalakon keresztül sorakoznak a teljesen lényegtelen(nek), érdektelen(nek tűnő) beszámolók, és aztán egyszer – illetve dehogyis egyszer, sokszor – következik a jelentéshez fűzött tartó- vagy elemző tiszti megjegyzés. Aminek alapján közepes kvalitású, de csinos színésznő kerül a célkeresztbe. Vagy rendezőnövendék, dramaturg, akinek volt egy őszinte félmondata. Vagy bármi, aminek alapján érdemes lenne megfigyelni, mert hátha ennek révén is még apróbb szemű lehet a háló, amellyel mindenféle méretű halacska kifogható.

Parazsat fogott Gervai András, amikor kutatási eredményeit először adta közre az ÉS oldalain. Felzúdult a filmes és színházi szakma – nehéz azt mondani, hogy nem alaptalanul. Szabó Istvánt filmes utóélete, művei inkább teszik helyére, mint a huszonévesen adott jelentések. Ugyanakkor a hamleti szemlélet (»mert hogy mi álmok jőnek?«) feltéteti a kérdést: vajon az ártalmatlan jelentések a közismert, mindenki által tudott dolgokról nem vezettek-e életek, életutak megtöréséhez? A kortanúk megritkultak, az iratokból csak foltszerű, hézagos adatok kerülnek elő, az igazi pókháló csak restaurálható, nem rekonstruálható. Ha távolról nézzük, mint egy kor szégyenteljes freskóját, a kép kirajzolódik, bár az apró, részletező ceruza- vagy ecsetvonások nem.

Hányinger és fásultság között végigolvasva a kötetet, mely művészekre és titkosszolgálatokra vetíti a fényt a sötét sarokban, a háttérből két kérdés tolakszik elő. Gervai a vizsgálódó tisztek hozzáférhető életrajzát is bemutatja, jegyzetekben. [Iszonyú mennyiségű a jegyzet, de hát kell is.] Az elhárítók (III/III. és a többiek) listája rémületes. Milyen sok a képzetlen, iskolázatlan, harcos és karcos lelkű munkás- és parasztfiatal, akiknek a rezsim bizalmat szavazott, hogy legyenek ők az új vagy az 56 utáni rendszer védelmezői. Milyen kevés az igazi iskola a háttérben, és milyen sok szaktanfolyamon egyenesre kalapált kasza. »Akinek csak kalapácsa van, az mindent szögnek néz.« Akit egy rezsim beszippant, holtában is neki szolgál. Ritkán bukkan fel egy kiemelkedő képességű ember közöttük. Senkik gyanúsítottak meg, vádoltak meg, ítéltek el Valakiket. Manapság ismét senkik távolítanak el – például a sajtóból, a pedagógiából – Valakiket. Vajon miért tér vissza az, ami egyszer már tragikus véget ért?

(És a másik kérdés, mely talán nem is illene bele egy könyvajánlóba. A hetvenes években az idegenvezetők – mint én is – kötelezően adtak jelentést az itt járó vagy külföldre kísért csoportokról. Még ha mindent ki is húztunk belőle, hogy nem történt semmi, vajon nem használták fel valami alantas célra a nevemet?)

Gervai András - Fotó: Barakonyi Szabolcs

Gervai András

Ez a rendszer félt. Félt azoktól, akik nem hajlandók beállni a sorba, egyformára szabott jelszavakat harsogni, megírni vagy filmmé alakítani. Ebben a tekintetben, mintha ma még aktuálisabb lenne Gervai András könyve. (Tavalyi kiadása idén javítva jelent meg.) Vajon igazi hit és meggyőződés van amögött, hogy a hatalom mindent ‘nemzeti’ jelzővel címkéz fel, vagy attól fél-e, hogy ha ezt nem teszi, akkor vajon minek minősítik? A szöveget újraolvasva ismét elgondolkodhatunk egyén és hatalom viszonyáról.

A könyv fülszövege

Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”

Jelenkor Kiadó, 2011