Sose add fel, ne hódolj be! | Martin James: Dave Grohl

Dátum: 2012. március 23. péntek Szerző:

2


Írta: Hepper Richárd

Dave Grohl - borító»I’m Devil, I love Metal« énekelte maga az Ördög a Tenacious D kultikus filmjében, ezután dobolt, gitározott, mindezt hihetetlen energiával. Mi meg csak ültünk a monitor előtt, és hiába végkifejlet, a világ sorsa, annak drukkoltunk, hogy hagyják ezt a rock-párbajosdit a fészkes fenébe, és valami turnét együtt, ha lehetne, srácok. Persze a film vége más lett, de a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni, ki ez a srác?

Dave Grohl. Rendben, és ő ki? Pedig mintha valahol már hallottam volna… Előadás alapján valami rock-metál arc lehet. Másnap csengett a telefon:
– Te, tudod ki az a Dave Grohl?
– Nem én, neked van interneted.
– Hát a Nirvana dobosa, és a Foo Fighters énekes-gitárosa.

És ez oly jellemző Dave-re. Tudatosan kerüli, hogy sztár legyen. „»Egyszerű, unalmas emberek vagyunk, nincs bennünk semmi, amivel azonosítják a rocksztárokat« mondja az az ember, aki az ideje 80%-át turnébuszban vagy stúdióban tölti, a maradékban pedig úgy pihen, hogy felvesz tíz-húsz-ötven-száz számot, dobostól, gitárostól, mindenestül, csak úgy magának. Ugyan nem hajigál ki tévét a szállodaablakon, nem töri ripityára a gitárt, de az együttes a negyedik albumának első változatát simán félredobja, majd nevetve mesélik: ez volt az »egymillió dolláros demó«.

A srác, aki a washingtoni hardcore – stílusosan: harDCore – szcéna nagy rajongójaként kezdte, később együtt játszott saját idoljaival, majd a zenekar leállását követve egy hónapig nem tudta, mi lesz vele, mikor szóltak, valami Nirvana nevű együttesbe kellene dobos… És elütötte a sikervonat.

Ami érdekes, hogy a Nirvana alapvetően csupán két új dolgot hozott Grohl életébe. A sikert meg a pénzt, de Dave-et egyik sem hatja meg igazán (az első Nirvana-csekkből légpisztolyt és Nintendót vett magának, ezekre vágyott gyermekkorában). Az együttes viszont annyira Kurt Cobain körül forgott, részben magánélete és tragédiája, részben zsenialitása miatt – a fenébe is, az évszázad dalszövegírójának választották –, hogy a kísérő tagok szinte elsikkadtak mellette. Vajon hányan tudnák kapásból a basszusgitáros nevét (Krist Novoselic)?

Na, de vissza Dave-hez. Az évek alatt számos saját demója, anyaga gyűlt össze. Ezek közül válogatott ki néhányat, ezeket feltette egy lemezre. A terv az volt, hogy egy kisszériás cd lesz majd belőle, amit erre-arra osztogathat. A lemez címe Foo Fighters volt. A kisszériásnak tervezett lemez pedig Amerikában és Kanadában platina-, Angliában aranylemez lett…

Dave Grohl - doboknálA Foo Fightersszel teljesedett ki Dave Grohl munkássága. Noha szisztematikusan kerüli a hős frontember szerepkörét, mégiscsak ez csapat az, ahonnan a nevét legtöbben ismerik. Egy fílinges, kicsit szoftosabb rockbanda, punkos beütéssel, de stílusa igazából behatárolhatatlan. Könnyed, ötletes és/vagy komolytalan klipjeik, egyszerre undergroundos és rádióbarát számaik, és néha hihetetlen megmozdulásaik – az évszázad legvagányabb gitároscseréje lett, mikor Pat Smear kivált az együttesből – utánozhatatlan atmoszférát adnak a zenekarnak. A »Smells Like Teen Spirit« dühét azonban valahol máshol kell keresnünk.

A könyvben. Vagy Grohl munkásságában. Ugyanis ő volt, aki összehozta, megírta, tető alá rakta a Probot című albumot is. Ezt Dave a kedvenc zenekarainak énekeseivel vette fel. A Venom, a Voivod, a Sepultura tagjai egy-egy szám erejéig kaptak helyet a lemezen, csakúgy, mint maga Lemmy, az élő Isten, aki két Motörhead-koncert között beugrott a stúdióba, benyomott egy fél whisky-t, feltolta a számot. Ezután pár hónappal később újra megjelent a klipforgatáson, ahol minden rocker tinédzserkori álmát valósították meg ketten: vagy negyven dark-fétis neccharisnyás csaj között tolták a faék egyszerűségű, de odaverős rock’n’rollt.

Noha az album sikere nem verte le a csillagokat az égről, hisz turnéztatni nem lehetett, és különben sem kimondottan a Billboardra írták, viszont a rock-metál rajongók között a mai napig legenda, hivatkozási alap. Egyébként meg napokig nem tudod róla elkapcsolni a lejátszót. Ezután jött még egy Foo Fighters dupla album (egy lemez lágy, egy lemez kemény zene), majd egy szimpla, és itt ér véget a történet, mivel a könyv 2008-ban íródott. Csak megjegyzésként: tavaly kijött egy újabb FF album, a Wasting Light, benne újfent egy metálosabb opusszal, a klipjében Lemmy (ki más?) vezeti a White Limót, és már úton van a következő album is.

Dave Grohl - gitárÉs mivel hősünknek még annyi ideje maradt, turnézott egy sort a Queens of the Stone Age-dzsel, írt néhány filmzenét, beugrott a Pearl Jambe három ausztráliai koncert erejéig, stúdiót épített, néha a biztonsági őrök viszik ki Prodigy-koncertről. Mellesleg családja is van. Legfrissebb híreink pedig, hogy az új album munkálatai mellett átvettek egy bőrönd Grammy-t (már megint), feltették a netre az első fesztiválkoncertjüket még 1995-ből, és épp most verbuvál össze egy kisebb zenészgárdát, hogy dokumentumfilmet forgasson a kaliforniai Sound City stúdióról. Most komolyan: ez az ember mikor alszik?

Hogy mit csinált még? Ja igen. Kilépett a világ egyik legismertebb együttese, a Nirvana árnyékából, és teljes sikerre vitte saját csapatát, a Foo Fighterst. Ilyen lehet, mikor az ember tizenkilencre lapot kér, és kettest kap – mi mást…

Nemrég a Silenos kiadó vezetőjével arról beszélgettünk, milyen hálátlan dolog egy ilyen rock-könyv megírása és kiadása. Hiszen elsősorban rajongók veszik, nekik pedig az internet világában szinte lehetetlen újat mondani, és ilyenkor jön a „ja, ezt már tudtam” csalódottság. Na mármost kérem, az a Foo Fighters-, Nirvana- vagy Grohl-rajongó, aki Martin James könyve után kijelenti, hogy ez a 240 oldal számára semmi újat nem mondott, az a vendégem egy korsó szalmiákszeszre a sarki hentesbárban. A könyv olyan részletekbe megy bele, mint a Washingtoni punk-harDCcore szcéna eszméinek szembenállása (hiszitek vagy sem, de volt egy punkréteg, amelyik az alkohol, a drog és a fiatalkori szex ELLEN lázadt…), vagy a tagok vándorlása az együttesek között.

Erényei mellett ez lehet talán a könyv kevés negatívumainak egyike. Az első tíz-húsz oldalon – nem viccelek – jegyzetfüzetet használtam, hogy követni tudjam a történéseket. Előadók, együttesek, albumok és dátumok röpködtek olyan sebességgel, hogy csak becsatolt öv mellett mertem folytatni az olvasást. Később persze a helyére került minden, élvezhető lett a folytatás, ám ez a Harrier-szerű felszállás bevallom, kissé sokkolt. Ezenkívül – ez sem feltétlenül hiba, de megemlítem – a könyv olyan tudatosan kerüli a bulvárra emlékeztető elemeket, hogy Dave Grohlt, az embert alig-alig ismerhetjük meg. Viszont nagyon mély és egyben átfogó ismereteket kapunk Dave Grohlról, a zenészről. Végezetül még annyit, hogy a könyvnek kissé hirtelen lett vége (számomra). Szemben a korábbi albumok végletekig részletező leírásával a 2008-as Echoes, Silence, Patience And Grace album leírása mintha kissé tömörebb, szárazabb lenne a kelleténél. Úgy tíz oldalt még szívesen olvastam volna – a jóból sosem elég.

Dave Grohl - Foo FightersÉs visszatérve arra, hogy kiknek ajánlanám ezt a könyvet. Rajongóknak? Feltétlenül. De a lényeg: azoknak ajánlanám, akik hallották az együttes néhány számát – esetleg e cikk hatására rákeresnek valahol –, és azt mondják: hm, ez nem is rossz. Elsődlegesen nekik szól a könyv. Jómagam (vagy rosszmagam? olyan mindegy…) két napja folyamatosan Foo Fighterst hallgatok, minden reggel, a Probot album hangjaira próbálom kiűzni az álmot a szememből. Fanatikus rajongó nem leszek, de megismertem egy csomó jó zenét. Hallgatom és hallgatni fogom őket, továbbá meglehetősen nagy tisztelője lettem Dave Grohlnak, aki már nem csak a Végzet Pengetőjének Sátánja, hanem a 20-21. század egyik nagy zenei polihisztora, igazi overdrive-os reneszánsz ember..

Lenne továbbá még egy érintett réteg, amelyiknek nagyon ajánlom a könyvet. A zenészeknek. Mert ez kétszáznegyven oldal arról szól, hogy ne add fel, ne hódolj be, és csináld, csináld, csináld. Mert elmondja, hogy érdemes, hogy van hova, és egészen egyszerűen sikerülhet, meg lehet csinálni. A könyv olvasása közben egyszer csak felkeltem, fogtam a gitárt, és írtam egy jó kis számot, pörgőset, dallamosat. Akár a könyv néhány szereplője is írhatta volna, valamikor a pályájuk elején. De nem, nem ők írták. Csak fogták a kezemet, súgtak, biztattak, segítettek. És ez a legtöbb amit egy ilyen könyv adhat.

Adatok: A könyv fülszövege

Martin James: Dave Grohl – Nirvana, Foo Fighters és egyéb kalandok

Silenos Könyvkiadó, 2011.

About these ads